banner_sMBIsrBw_GOOGLE_970x250_2.gif
banner_nwQSwVIi_GOOGLE_728x90.gif
banner_5A50eRU8_GOOGLE_300x250.gif

Az elhallgatás eleven tapasztalat - Tompa Andrea Libri-díjas regényéről beszélt Kolozsváron

Mióta tavaly júniusban bemutatta Kolozsváron, Tompa Andrea Omerta című regényét Aegon-díjra jelölték, illetve Libri-díjjal jutalmazták. Az újabb sikerek apropóján hívták meg az írónőt a kolozsvári Koffer könyves kávézóba, ahol a Koinónia Kiadó két volt vezetőségi tagja, Visky András drámaíró, dramaturg és Daray Erzsébet fordító kérdezte. A múlt megismerhetőségét, megírhatóságát érintette a legtöbb válasz az 1950-es évek Kolozsvárján játszódó regény kapcsán.

Bár hatalmas dokumentációs munka áll mögötte, az Omerta – Hallgatások könyve, mivel regény, és nem történészi munka, a „mi történhetett volna?” kérdésre válaszol. Az írói munkát a múlt megismerhetőségében való kételkedés és a vállalkozás sikerében való reménykedés közötti feszültség jellemezte Tompa Andrea szerint. „A múlttal való munkában van egy nagy illúzió is, az, hogy tudunk valamit, és enélkül az illúzió nélkül nyilván nem lehetne élni” – fogalmazott az írónő, majd hozzátette, végig ott volt benne a frusztráció, hogy felnagyít vagy eltorzít valamit. „Ezzel a nem tudással találkozom folyamatosan, és amikor bele akarok helyezkedni valamibe, azt általában nem találom meg, hiszen amit én keresek az egy regény, és a regény nem található meg, azt én kell létrehozzam” – hangsúlyozta a képzelet szerepét a múltról szóló szöveg létrehozásában Tompa Andrea.

Mit árul el a múltról a Márton Áron-rózsa?

Olyan íróhoz illően, aki rózsanemesítőről ír regényt, Tompa Andrea kertjében is nyílik egy nemes virág, a Márton Áron-rózsa, amit az 1980-as években nemesített egy magyar szakember. A finom, fehérvirágú növény az Omertában szereplő rengeteg személy- és növénynév kapcsán került szóba.

Termékeny játéknak bizonyult beszélni az időről a rózsáknak adott nevek segítségével, mondta az írónő. A beszédes nevek használata ugyanakkor válasz volt a Fejtől s lábtól – Kettő orvos Erdélyben kritikusainak, vallotta be Tompa Andrea. „Valószínűleg ha a második könyvem nem szenved attól, hogy senkinek nincs neve, és ezt nem nehezményezték volna a kritikusok, akkor nem játszom annyit ezekkel a megnevezésekkel…” – mesélte.

Jordáky Lajos, egy majdnem-főszereplő

Az Omerta szereplői között több közismert kolozsvári személyiség felsejlik, aki azonban egyértelműen felismerhető, hiszen a saját nevén szerepel, Jordáky Lajos színháztörténész, filozófus, esztéta, az erdélyi némafilmgyártás krónikása.

Tompa Andrea, mint mondta, Jordákyról eredetileg sokkal többet akart mesélni, mert összetett személyiségnek látja, akinek egyszerre volt ellenálló – hiszen ő volt az, aki 1956-ban nem írta alá a kolozsvári írók forradalmat elítélő nyilatkozatát, miután korábban börtönben ült majdnem négy évet, majd amnesztiával távozott –, és együttműködő, mikor írt egy beszámolót a hatalomnak arról, hogy milyen kisebbségi problémákat lát, min hogyan kellene javítani és ki mit tesz rosszul, ami felért egy feljelentéssel is. „Egy olyan bonyodalmas figurához jutottam el, akit nem lehet egy oldalvágással megoldani” – magyarázta az írónő.

Bárdi Nándor történész rendelkezésére bocsátotta Jordáky publikálás előtt álló naplóit, ebből az is kiderül, hogy nagyon élesen látta a saját korát, az ’50-es évek nacionalista politikáját. Izgalmas személyiség, akiről sokat lehetne írni, a főszereplő mégis inkább a rózsanemesítő lett, aki a kezével dolgozik, így a szerző szerint izgalmasabb egy íróasztal mögött ülő értelmiséginél.

A hallgatás jelen idejű tapasztalat

A rózsanemesítő, a széki néni, a hóstáti lány és a szerzetesnő elbeszéléseiből felépülő regény az első szám első személyben íródott szófolyamok ellenére a „hallgatások könyve” alcímet viseli, pedig még jól beazonosítható, saját nevén szereplő kolozsvári személyiség is szerepel benne, az említett Jordáky Lajos, vetette fel Visky András.

A hallgatás személyes és társadalmi szinten is foglalkoztatja a szerzőt, derült ki a válaszból. Az a hallgatás például, ami a legőszintébb helyzetben, például naplóírás közben sem oldódik fel. Arról senki nem írt naplót, mikor a Securitaténál járt jelenteni, mutatott rá az írónő. „Amikor azt gondoljuk, hogy nagyon őszinték vagyunk, akkor még mindig ott van a Kékszakállú herceg várának hetedik ajtaja, ami zárva van, ahová nem tudunk bemenni, magunk sem a saját ajtónkon. Nincs teljes önfeltárás” – véli Tompa Andrea. A szereplők magukról beszélnek a regényben, de valójában nem látnak rá önmagukra, nagyon sok mindent nem tudnak, ami az olvasó számára kiderül.

És ott van még a közös múlt elhallgatása, ami Tompa Andrea szerint nagyon jelen idejű tapasztalat. „Egy szövetségről van szó, arról, hogy abban egyezik meg a társadalom, hogy erről jobb, ha most hallgatunk. (…) Újabb és újabb hallgatásokat rakunk bele a hátizsákba és ez nagyon nagy teher” – magyarázta.

Erdély felülnézetből

Tompa Andrea, bár tíz éve ingázik Budapest és Kolozsvár között, ideje nagyobb részét Magyarországon tölti, ahová a ’90-es évek elején költözött. Szükséges volt-e az eltávolodás, kellett-e az elköltözés után eltelt másfél évtized ahhoz, hogy elkészüljön az első Erdély-regény, A hóhér háza, merült fel a beszélgetés során.

„Nekem nem kellett radikális döntést hoznom, mint azoknak, akik ’89 előtt mentek el” – utalt Tompa Andrea arra, hogy ’90 után kinyíltak a határok, bármikor hazatérhetett. Azt viszont elismerte, hogy a távolság más szempontot ad: „Amikor az ember valahonnan elmegy, az amit otthagyott, óhatatlanul más kontextusba kerül, nagyobb lesz a térkép, hogy ilyen egyszerűen fogalmazzak. Én nagyon sokat utaztam is, főleg a színházi munkám miatt, és ha az ember sokat járhat a világban, akkor élesebb színekkel látja az otthona, hazája, szülőföldje – én ezeket a szavakat szeretném visszaszerezni magamnak – színeit, nyavalyáit, szépségeit, előnyeit, hátrányait és mindazt, ahogyan ezek össze vannak nőve” – fogalmazott.

Hiába tűnik azonos kultúrának és nyelvnek, a Magyarországra kitelepülők idegenséget visznek magukkal, amelyet talán minden kisebbségi lét magával hordoz, tette hozzá. „Nagyon erősen érzékeltem ezt, mikor elkezdtem magyarul publikálni, és azt mondták rá a szerkesztőségben, hogy olyan, mintha egy külföldi nagyon jól megtanult volna magyarul. És ez nem volt bók.”

Ami az írást és Erdély illeti, kiderült, hogy a szerző először a ’90-es évek második felében kezdett el írni, akkor az apja történetét szerette volna feldolgozni, de nem hitt benne eléggé, így abbahagyta. Bár nem célja Erdély teljes történelmét feldolgozni, ami eddig érdekelte, az mind ehhez a térséghez kötődött, összegzett.

banner_y97vR58b_970x250.png

Kapcsolódók

Kimaradt?