Mi a kultúra? Valóban kihalóban van? Hogyan tudjuk megragadni akár a város utcáin sétálva is? Szántai Jánossal, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnökével beszélgettünk, kitérve a nagyvárosok és falvak közötti különbségekre, a „kultúrlovagokra”, a kommunikáció szükségességére, valamint arra az ösztönből fakadó fogékonyságra, amelyet kultúránk irányába mutatunk – mindegy, milyen közegben éltünk korábban.

– Bár igencsak nehéz megragadni, induljunk ki ebből: mi a kultúra?

– Ez az a kérdés, amelyet nagyon könnyű feltenni, viszont annál bonyolultabb megválaszolni. Véleményem szerint a kultúra cselekvésekből, gondolatokból, (mű)alkotásokból – mert én úgy gondolom, hogy egy frappáns és jól működő gép is pont ugyanolyan alkotás, mint egy festmény vagy egy vers – álló halmaz. Személy szerint azonban úgy vélem, mindezekhez társul még egyfajta viszonyulás-dimenzió is. A magyar kultúra tehát olyan, mint egy halmaz, de ha nincs viszonyunk hozzá, akkor igazából nem létezik. Olyan, mintha egy széket kiraknánk egy rétre ott hagynánk. Ez a szék tulajdonképpen nem létezik számunkra tovább a maga szék mivoltában. Az már valami más. Ahhoz, hogy a kultúra igazán kultúra legyen, a mi viszonyulásunk elengedhetetlen.

– Miként lehet elsajátítani a „viszonyulás technikáját”? Hogy alakul ki ez az emberekben?

– Mondhatjuk úgy is, hogy mi talán adottnak vesszük. Erdélyben, Kolozsváron élő, jövő-menő fickó vagyok, aki igyekszik nyitott szemmel, füllel, elmével és lélekkel járni, figyelve a környezetére. Ha ezt mind megteszem, akkor ez a viszonyrendszer szinte automatikusan létrejön, mert a kultúra itt van körülöttem. Akárhova nézek, egy vendéglőt látok, ami már gasztronómiai kultúra. De ha nem vendéglő, akkor egy táncház, egy koncertre, kiállítás, közönségtalálkozók, bármilyen nyilvános beszélgetés… szóval a kultúra az ott van mindenhol. A viszonyulást nyilván alakítanunk kell, ami egy hosszas folyamat. Tanulni és tanítani kell.

– És mi a helyzet azokkal, akik olyan környezetben nőnek fel, ahol mondjuk Kolozsvárral ellentétben nem botlanak minden úton-útfélen bele a kultúrának valamilyen formájába?

– A legfontosabb, hogy nem tehetnek róla. Bármely környezetben él valaki, azért él ott, mert valamilyen okok összességének következményeképpen ez adatott meg. Család, munka, szerelem vagy bármi más. Ha különbséget teszünk – bár én személy szerint nehezen teszek különbséget, de hát muszáj –, egy Kolozsvár vagy Marosvásárhely méretű városban van színház, kísérleti műhelyek, galériák, irodalmi körök, filharmónia, tehát ezek a települések előnyben vannak.

A nagy és még nagyobb városok úgy viselkednek, mint valami enklávék. Ott ők megvannak. És ez sajnos jellemző az értelmiség egy részére is, hiszen ugye rájuk hárulna az a feladat, hogy gondolkodjanak és terjesszék az igét, ha szabad ilyen leegyszerűsítve kifejeznem magam. Ezzel szemben ott ülnek a nagy és még nagyobb városokban, és persze terjesztik az igét, úgy a levegőbe röppentik egy-egy folyóirat hasábjain, vagy egy rádióban, podcastben, videóban, hogy na, így kéne legyen, így kéne kulturáltan élni. De hát azt elfelejtik, hogy mivel enklávék, nem igazán mennek ki a falak közül. A legtöbb ember nem is tudja, hogy miről beszél, amikor azt mondja, hogy a kis közösségekben milyen gyatra a kulturális élet, mennyire kéne valamit csinálni. Fogalmuk sincs. Nyilván tisztelet a sok-sok kivételnek, akik tudják, és akik reagálnak is erre.

– Kire hárulna tehát az eldugottabb közösségekben élő gyerekek kultúráról való gondolkodásra tanítása? A nagyvárosok embereinek a feladata lenne?

– Én úgy gondolom, hogy ideális esetben nem csak arról van szó, hogy a nagyvárosok „kultúrlovagjai” viszik a kultúra zászlaját, mint valami civilizátorok a különböző „mordorokba”, ha szabad ilyen csúnyán kifejeznem magam. Ez egy olyan fura nézőpont, amit időnként tetten érek, hogy mi majd elvisszük oda a kultúrát. A fenét. Ideális eset egy kulturális hálózat lenne, ahol a kis közösségekben is meglennének a hálózati csomópontok, élnének, és az impulzusok így mennének végig mindenhol, mint az idegpályákon. Ingerelné egyik a másikat. Ideális eset azonban nincs, és ebben ludasok a nagyvárosok is. Egy bukovinai településen jártam, és benéztem a római katolikus templomba. Történetesen ott volt a pap is, és beszédbe elegyedtünk. Kérdeztem, hogy na, hogy vannak itt a római katolikusok? Az válaszolta nekem, hogy elmentek Kolozsvárra. Tehát így működnek a nagyvárosok. Mágnesként elszívják azokat az embereket, akik hálózati csomópontok tudnának lenni egész Erdélyben.

– Mi lehet ennek az oka?

– Nyilván ez nem csak a kultúrára vonatkozik, hanem az egész gazdaságra. Én úgy gondolom, hogy a kisközösségeket többé-kevésbé az állam elengedte. Ez most meredek feltételezés, illetve meredek felvetés, de azt látom jártamban-keltemben, hogy persze, vannak ugyan kivételek, de sajnos több az olyan eset, amikor fúj a szél a kultúrházakban, sportlétesítményekben. A kisközösségeket fejleszteni kell. Én nem állítom azt, hogy ez nem történik sehol, nyilván régiótól is függ, de sehol nem jó, ha elengedjük a kisközösségeket, mert az ezt eredményezi, hogy mindenki elmegy a nagyvárosba, mert ott több a munkalehetőség, nagyobbak a bérek.

– Az Erdélyi Magyar Írók Ligája az utóbbi időben több rendhagyó irodalomórát is szervezett a nagyvárosokon kívüli települések iskoláiban. Éppen a korábban elhangzottak miatt indították útjára ezt a projektet?

– Igen, ebből a meggondolásból fakadt az ötlet. Üldögéltem, gondolkodtam. Aztán üldögéltünk, gondolkodtunk. Az előbb dióhéjban összefoglaltakra akartunk valamiféle választ adni a magunk ereje és a magunk tehetsége szerint. Több ötletből ezek kristályosodtak ki. Az egyik az irodalmi és iskolaprogram, amelynek keretében kortárs írók, költők, szerzők elmennek úgy városok, mint falvak iskoláiba. Beszélünk kortárs irodalomról, klasszikus irodalomról, de van egy olyan programpontunk is, hogy egy irodalmár és egy más kulturális ág képviselője – egyelőre illusztrátorok, grafikusok – is be van vonva. Igyekszünk majd a továbbiakban biológusokkal, történészekkel, geológusokkal, szóval sok más szakemberrel is együtt dolgozni.

A másik része ennek az egésznek, hogy például könyvbemutatókat tartani Kolozsváron dicséretes dolog, fontos is. Csak hát, mivelhogy nagyváros, rengeteg rendezvény van. Megköszönjük szépen, ha eljönnek 25-30-an, ennek pedig egy része a belső kör. Nagyon nehéz megszólítani az embereket. Kisközösségben, ott vannak, figyelnek, és hozzá is teszik a mondandójukat. Mi meg tisztelettel meghallgatjuk őket. Ez mindkét félnek öröm.

– És mik az eddigi tapasztalatok? Miben gondolkodik másképp a kultúráról az a gyerek, aki már egész kicsi kora óta havonta eljutott például színházba, és az, akinek több napos iskolai kirándulások alkalmával volt csak lehetősége megnézni egy előadást?

– Olyan nagy különbség a nagyvárosi meg a kisvárosi kamaszok közt nincs. Generációs különbségek vannak. Meg kell találni mindenkivel a közös hangot, azt, amin őket meg lehet szólítani. Ennyi az egész. Szerzőink közt többen képzett pedagógusok, ők ezt nagyon jól tudják. Fantázia és tapasztalat kell. Olyanok ezek az alkalmak, mint egy-egy fellépés. Ott ül a közönség, és meg kell próbálni vele kapcsolatot teremteni. Még nem kaptam olyan visszajelzést, hogy megbukott volna az esemény. Lehet, hogy nehezebb volt, de hát ez van.

– Ezek szerint a kisközösségek fiataljai épp annyira fogékonyak a kortárs irodalomra, mint a nagyvárosokban?

– Nyitottá lehet őket tenni, ha a megfelelő szálakat pengeti az ember. Az a lényeg, hogy ne egy előre gyártott elemekből összerakott programmal vagy gondolatmenettel állítsunk be, mert azzal nagyon könnyen megbukhatunk. Mint a tanárok esetében. Ha csak bemegy és ledarálja a leckét, akkor minek is ment valójában oda?

– Az ember tehát ösztönösen nyitott a kultúrára és a kultúráról való gondolkodásra?

– Hát persze. Társas lények vagyunk. A kommunikáció az elemi szükségletünk. Hogy nem alakulnak ki bizonyos közegekben a kommunikációnak a roppant kifinomult, esztétizáló, eltartott kisujjú változatai? Na és akkor mi van? Kommunikálni mindenhol lehet és kommunikációra mindenhol van igény. Most tegyük ide a kulturális előtagot, és helyben is vagyunk: kulturális kommunikáció.

– Hogy kell elkezdeni a gyerekekkel a kulturális kommunikáció gyakorlását?

– Lehet, hogy erre válaszolni már nem egészen az én tisztem, mert én csak egy egyszerű író, költő, szerkesztő, adott esetben intézményvezető vagyok, de mivel nekem is vannak gyerekeim, személyes tapasztalatból kiindulhatok. Nekem egyszerű volt azzal a könyvtárral, amit még én is a szüleimtől örököltem. Könnyű volt leemelni egy kötetet a polcról, és mesét olvasni. Sok helyen a napnak ez olyan megkerülhetetlen része, mint a vacsora. Máshol azonban nem. Sőt. Könnyen előfordul, hogy igencsak sok helyen egyáltalán nincs erre lehetőség. Ebből tehát nem indulhatunk ki. Na és akkor jön az iskola. Sajnos nem mindenki tud viszonyulni egy 6-7 éves kisgyerekhez, pedig ez a nemes feladat, a kulturális kommunikációra való nevelés oroszlánrésze továbbra is a tanárok kezében van.

Kapcsolódó

„A kultúra maga a változás” – Ünnepi beszélgetés Visky Andrással a magyar kultúra napja alkalmából

„Gyakran tapasztaljuk, hogy az, amit más kultúrák képviselői vagy mi magunk mondunk a saját kultúránkról, leegyszerűsítések, sőt olykor sztereotípiák” – fogalmazott Visky András író és dramaturg. A magyar kultúra napja alkalmából a nemzeti identitásról, igényességről, felelősségvállalásról, a kultúra határairól és annak változásairól beszélgettünk.

Visky András interjú magyar kultúra napja

– Személyes tapasztalat, hogy már sokkal gyorsabban igénylem az ingereket, a cselekményt, a történéseket egy adott műben, mint a szüleim. Gyerekként – és sokszor még most is – falra másztam a több tíz oldalas leírásoktól és a hosszú bevezetésektől. Ma már még gyorsabban pörgünk, mint akkor. Ebben a felgyorsult világban, ahol már a béta generációról beszélünk, miként lehet klasszikus irodalmat, klasszikus filmművészetet, klasszikus zenét tanítani a gyerekeknek úgy, hogy ne unják?

– Ez egy nagyon nehéz kérdés, mivel igazából senki nem tudja, és lehet, hogy nincs is rá recept. Nagyon sok mindenen múlik: egyrészt azon az emberen, aki az információt megpróbálja átadni, aztán nagyon sok múlik a befogadó közegen, mert nyilván nem egyedül van az illető. Őszintén, fogalmam sincs, de azt hiszem, nagyon sok türelem kell hozzá. Személy szerint, ha nekem panaszkodna egy gyerek, hogy unja a leírásokat, azt mondanám, hogy ne olvassa el őket. Hagyja ki.  Mi a baj azzal? Soha senkivel még nem találkoztam még, aki egy könyv minden betűjét elolvasta volna elejétől a végéig. Lehet valaki gyakorlott olvasó, szakmai olvasó, bizonyos dolgokat átugrunk, mert nem érdekel, nem fontos. Szóval ezzel szerintem ezzel nincs semmi baj.

Amit biztosan nem tennék, hogy bármit elkezdjek befeketíteni. Soha nem szidnám a könyvet, amit olvasni akar. Milyen a kamasz? Hát mégazértis. Türelmet igényel, de a legfontosabb itt is a kommunikáció. Itt visszakanyarodhatunk egy picit a közoktatáshoz is, ahol néha éppen idő nincs, mert menni kell, mert menni kell. Mert 50 perc az óra és van 30 diák. És akkor még bele sem mentünk abba, hogy mit tanítanak ott. Évszámokhoz társítanak arcokat és műveket. Tessék. Én is úgy untam Balassit, mint a halált. De ha elmondták volna, hogy megostromolt egy várat a kedvese kedvéért, hát már mindjárt érdekelt volna. No lám, nem is volt olyan rossz arc.

Én a magam részéről nagyon remélem, hogy azt a bizonyos kulturális hálózatot, amelyről beszélgettünk korábban, azt sikerül kiépíteni. Nyilván ezt mi egyedül nem tudjuk megtenni, segítség kell, helyi adminisztráció, helyi iskola, a helyi egyház… olyan csomópontok, amelyek sok helyen meg sincsenek. Mi, amit tudtunk csinálni, az az, hogy ezt az elképzelést a lehetőségeinkhez képest maximálisan teljesíteni próbáltuk. Szeretném elmondani, hogy nincs minden elveszve. Néha az ember úgy nekibúsul, és azt mondja, most már itt minden mindegy, kész, itt van a nagy digitális nihil, a mesterséges intelligencia mindent megír, mindent megmond, mindent megcsinál helyettünk, de nem. A kultúra nem haldoklik, csak csinálni kell.