„Hatalmasakat estünk, de mindig felálltunk” – Interjú Török Boglárka slopestyle-sízővel
Már gyerekkorában élete részévé váltak a téli sportok, jelenleg a hazai mezőny egyetlen női slopestyle- sízőjének mondhatja magát a Kolozsváron élő Török Boglárka. Tavalyi sérülése miatt másfél évig nem sportolhat, viszont ez idő alatt sem unatkozik, sok energiát fektet a rehabilitációs edzésekbe. Szerinte az extrém sportok nagy része általában ijesztő a lányok számára, neki is nehéz bátornak lenni, de továbbra is keményen dolgozik azért, hogy visszatérhessen a mezőnybe és megvalósíthassa kigondolt trükkjeit.
Török Boglárka Székelyudvarhelyen született 2002-ben. Gyerekkorában sokáig Kalotaszentkirályon élt, nyolc éve pedig Kolozsváron lakik. Évek óta űzi a Romániában nem túl elterjedt, de annál látványosabb slopestyle síző szakágat, amelynek lényege, hogy a versenyzőknek akadályokon kell végigmenniük és különböző nehézségű trükköket bemutatniuk.
– Hogy szeretted meg a téli sportokat gyermekkorodban?
Elég könnyű volt, mert apukám hegyimentő, gyermekkoromban pedig minden télen síztünk a Hargitán vagy Kolozsvár környékén. Mivel a szüleim is versenyeznek, számomra sem volt nehéz megismerni a különböző sportágakat, idővel pedig én is elkezdtem közülük néhányat.
– Ha jól értem, többet is kipróbáltál, hogyan jutottál el éppen a slopestyle-hoz, ami itthon nem tartozik a népszerűbb szakágak közé?
– Gyerekként én mindig lesiklani akartam. Az volt a fejemben, mennyire menő lehet kapuk között lecsúszni, de lebeszéltek róla a szüleim. Ezt utólag nem bánom, mert azok az ismerőseim, akiket a szüleik toltak hátulról, hogy versenyezzenek, akár külföldön is, mára már abbahagyták a sportot sérülések miatt. Futósível kezdtem annak idején a sportolást, mert jött Kolozsvára egy edző, aki sífutó csapatot alakított a környékbeli gyerekekből. Nem láttam ennek nagy értelmét, mert a városban nem is volt hó, nem tudtuk felvenni a versenyt a brassóiakkal vagy a hargitaiakkal. Úgy éreztem, ez többet árthat, mint használ.
A slopestyle úgy jött, hogy láttam másokat, ahogyan a Madarasi-Hargitán csinálják, nagyon tetszett és kikönyörögtem én is magamnak egy szabadstílusú sít. Ekkor tizenhárom-tizennégy éves lehettem, akkor kezdtem ezt a sportot. Mindig voltak mellettem olyan barátok, akik segítettek, tippeket adtak és együtt próbálgattuk összevissza a trükköket, így jutottam el idáig, ahol most vagyok.
– Mennyire volt nehéz megszokni a sportágat, sikerült az elején elkerülnöd a nagyobb eséseket, sérüléseket?
– A nagyobb sérülések éppen a közelmúltban értek. Amikor elkezdtük, nem is féltem, hatalmasakat estünk, de mindig felálltunk és mentünk tovább, sosem jelentett ez problémát. Az a legnehezebb része az egésznek, hogy fejben nagyon ott kell lenni, de közben el is kell engedni azt a félelmet, ami megállítana bizonyos trükköknél a levegőben. Mindig mi ástuk magunknak az ugratókat, ez is külön nehézséget jelentett, de élveztük.
– Ahogyan te is mondtad, a kolozsvári körülmények a székelyföldiekkel szemben nagy hátrányt jelent veletek szemben, hogy lehet így hatékonyan felkészülni?
– Van néhány barátom, akik Kisbányahavason kiraktak két csövet és egész télen azon ugráltak, de hivatalosan nem létezik a környéken ilyen pálya. Romániában nem is tudok olyan helyről, ahol egész évben fel lehetne készülni.
– Visszatérve a sérülésekre, ha jól tudom, jelenleg éppen egy komolyabb probléma miatt nem versenyezhetsz.
– A Battle on Snow nevű országos verseny edzésén elszakadt a keresztszalag a térdemben. Rá egy évre ismét indultam, de nem műtöttek meg és nem mentem szakorvoshoz a problémával. A verseny előtt éreztem is, valami nincs rendben, ezért nem is ugrottam nagyokat, csak végig mentem a csövön. Tavaly áprilistól számítva másfél évet kell kihagynom a visszatérésig.
Rengeteg munkát vesz igénybe a rehabilitáció. Ez külön küldetést jelent ilyenkor, nem is emlékszem, mikor edzettem ennyit utoljára. Amellett, hogy jól sikerült a műtét, a visszatérés hetven százalékban a hozzáállástól függ. Rendszeresen járok kinetoterápiára, itthon is sok gyakorlatot végzek. Az ízületek lassan épülnek, ez is mutatja, ebben a sportágban veszélyesek az ilyen sérülések, vigyázni kell velük.
– Te vagy jelenleg az egyetlen lány Romániában, aki országos szinten űzi ezt a sportágat?
– A legtöbb versenyen egyedül voltam, de néhány eseményen voltak rajtam kívül is lányok, rendszeresen csak én jártam a sérülésem előtt. A slopestyle világszinten is új dolog, csak most kezd beépülni a köztudatba. Az olimpiai programban is csak 2014-től szerepel. Mi itt, Romániában le vagyunk maradva a többi országtól, nincsenek is olyan sícsapatok, amelyek külön erre edzenének, a hódeszkások esetében már jobb a helyzet. Nem vérre mennek nálunk a versenyek, egymást szoktuk biztatni, családias hangulatban zajlanak. Az extrém sportokban alapvetően kevés a női versenyző. A lányok természetükből adódóan valamiért jobban vigyáznak magukra, mint a fiúk, nekem is nagyon nehéz elég bátornak lenni ehhez.
– Vannak-e már kitűzött céljaid a visszatérésed utánra?
– Elsősorban az, hogy ez a baleset ne történhessen meg újra. Pszichésen nagyon megerőltető ezen a folyamaton végigmenni. Különösen az, hogy ugyanazt a trükköt megpróbáljam megcsinálni, jelenleg fejben sem tudom végigvinni. Lehet, több lesz, mint másfél év, amíg ismét megpróbálom. Ezek után próbálok nem nagy ugratókon menni, egyébként is jobban szeretem a csöveket. Főleg az lesz a célom, hogy ismét meg tudjam valósítani azokat a trükköket, amelyeket eltervezek.
CSAK SAJÁT