A csíkszeredai születésű, Bukarestben élő Bíró Boróka első nagyjátékfilmes alkotásának tekinti az Az új év, amely soha nem jött el (Anul nou care n-a fost) című filmet, amelyet Bogdan Mureșanu rendezett. Az alkotás szerepelt a 2024-es Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon, ahol több díjat is nyert, ezek közül az egyik a Valentina Pedicini-különdíj, amellyel Borókát tüntették ki kiemelkedő operatőri teljesítményéért. Őt kérdeztük arról, hogy miként szeretett bele a filmezésbe, milyen nőként dolgozni ebben a férfiak uralta szakmában, és hogy milyen beleszólása van egy operatőrnek az alkotói folyamatokba.

– Mikor és hogy kezdődött a kapcsolatod a filmekkel? Ha jól tudom, kezdetben inkább fotóztál, hogy kötöttél ki mégis bukaresti Színház- és Filmművészeti Egyetemen?

– Még egész kicsi koromban kezdtem érdeklődni a filmezés iránt. Emlékszem, valamikor rég volt egy nagy VHS kamerája a szüleimnek, amivel nagyon szerettem játszani. Gyakran loptam el a kis „szappantartó kamerát” is, és fényképeztem vele. Később, még általános iskola végén és líceum elején gyakran összegyűltünk az osztálytársakkal filmet nézni videókazettán, később DVD-n. Egyik alkalommal megnéztük Martin Scorsese Taxi Driver című filmjét. Nem tudom, mennyit érthettünk belőle akkor, de mint élmény, nagyon megmaradt. Később kaptam anyukámtól egy digitális fényképezőgépet, és akkor szerettem bele úgy igazán a fényképezésbe. Fotózást szerettem volna tanulni, de az egyetem, amit kinéztem, rajzot kért felvételire, ez pedig elbátortalanított. Egy gyerekkori barátnőm azt mondta, hogy talán jobban találna hozzám a filmezés. Úgy voltam vele, hogy igaza lehet, és elkezdtem keresni filmes egyetemeket. Felvételiztem a Sapientiara Kolozsvárra és a Nemzeti Színház- és Film Egyetemre Bukarestbe. Édesanyám bíztatására az utóbbit választottam, mert nagy presztizsű állami egyetemnek számított már akkor is.

– Csíkszeredai lányként kerültél el Bukarestbe. Milyen volt az ott töltött első időszak? Érezted úgy, hogy hátrányból indulsz a többiekhez képest?

– Bevallom, komplikált volt az első félév. Minimális volt a román tudásom, az akadémiai nyelvet nehezen értettem. Gyakran kértem meg a csoporttársaimat, hogy magyarázzanak el különböző kifejezéseket, és szerencsére nagyon segítőkészek is voltak. Már a második félévtől egészen jól beilleszkedtem. Eléggé kevesen mentünk Bukarestbe, pontosan öten az osztályból, de ez a kis baráti társaság nagyon fontos volt. Biztonságérzetet adott, hogy az iskoláskori jó barátnőm is ugyancsak ezt az egyetemet választotta, koreográfiát tanult, és gyakran dolgoztunk együtt. Sajnos később mindannyian elköltöztek és most már nagyon kicsi az itteni magyar közösségem. A jó viszont az, hogy maga a szakma univerzális, tehát a nyelven kívül nem volt más hátrányom.

– Az operatőr szakmát sokan még mindig inkább férfiasnak tartják, az igazság pedig az, hogy valóban sokkal több férfi választja ezt az utat, mint nő. Te miért tetted le mégis emellett a voksodat? Mit látsz az operatőrségben, ami ennyire megfogott?

– Mivel a fotózástól indultam, hamar egyértelművé vált, hogy inkább a vizuális oldala érdekel a filmnek. Sokkal könnyebben fejezem ki magam képekben, mint bármi másban. Az oka a szakma férfi domináltságának szorosan köthető a női jogok késői megszerzéséhez. Bár már a kezdetektől voltak nők is a kamera mögött, mégis legtöbbjük nem tanulhatott vagy végezhette azt a szakmát, amit szeretett volna. Eleinte nehezek voltak a kamerák, bár mindig is voltak az operatőröknek asszisztensei, meg amúgy sem a fizikai erő itt a legnagyobb kihívás. Az előítéletek miatt viszont sokan úgy vélték, a nők nem vezethetnek csapatot, főleg nem olyat, amiben főként férfiak dolgoznak. Egyes kultúrákban könnyen működött ezen előítéletek enyhítése vagy lebontása, másokban nehezebben. Még mindig 10% alatt van a női operatőrök aránya globálisan, míg Romániában egy kézen megszámolhatom a szakmában aktív kolléganőket. Most főként azzal a kihívással küzdünk, hogy láthatóan kevesebb lehetőséget kapunk és általában kisebb költségvetésű projektekbe hívnak minket dolgozni.

– Szerinted van különbség férfi és női operatőr között? Ha igen, akkor mi az?

– Mielőtt operatőrként kezdtem dolgozni, megmásztam a szamárlétrát. Eleinte kameraasszisztensként, utána focus pullerként kaptam lehetőséget érvényesülni. Ezekben a pozíciókban is szinte én voltam az egyetlen nő Romániában. Ez az idő alatt (körülbelül tíz év) nagyon sok belföldi és külföldi csapatban dolgoztam, nagyon sok operatőr mellett, akikből csak három volt nő. Azt láttam, hogy nekünk folyamatosan bizonyítani kell, sokkal kritikusabban figyelnek és sok az előítélet velünk szemben. Például egy reklám forgatásán egy híres amerikai operatőr, akinek a focus pullere voltam, első látásra azt hitte, hogy én vagyok a tanonc. Nagyon meglepődött, mikor kiderült, hogy nem. Az első snitt után lecserélt egy nálam idősebb férfi kollégára, aki gyengébben teljesített, és fél óra után visszahívott. Bocsánatot kért, és a projekt után még be is ajánlott más kollégáknak.

Szerintem nincs reális nemi különbség egy film vizuális megvalósításában. Inkább személyiség- és kultúrafüggő a meglátás. Vannak operatőrök, akik nagyon intuitívak, vannak, akik nagyon technikásak. Kommunikációban látok leginkább különbséget. A férfiak magabiztosabbak, míg a nők tapintatosabbak. Meg ha pont egy 20 kilós kamerával akarsz filmezni, azzal mindenki ugyanúgy kínlódik.

– Ha jól tudom, korábban már forgattál nagyjátékfilmet, és az ott végzett munkádat is elismerték egy díjjal, mégis több helyen hivatkoztál úgy erre az alkotásra, mint az első nagyjátékfilmedre. Miért volt ez számodra ennyire kiemelkedő?

– Az első nagyjátékfilmem, ahol operatőrként dolgoztam, az It Takes Two to Fence volt, amelyet Andrei Gheorghe rendezett. Ez egy nagyon kis költségvetésű alkotás volt. Még mesterképzésre jártam, fényképezőgéppel forgattunk, öt fős csapattal, megírt forgatókönyv nélkül. Emellett a projektet egy másik operatőr kezdte el, akivel nézeteltérések miatt már nem akarta a rendező folytatni, így én a forgatás második felére kerültem a csapathoz. Nagyon improvizatív munka volt. Örülök, hogy véghez vitte a rendező, és igen, elég jól is szerepelt.

Az Anul nou care n-a fost egy elég nagy projekt volt, teljes csapattal, egy nagyon jó forgatókönyvvel, ahol teljes operatőri munkát végezhettem előkészületektől utómunkáig. Bár ebbe a filmbe is beépül másfél rövidfilmként készült anyag, amit más operatőr filmezett, a 80%-át én készítettem a nagyjátékfilm etapban. Ebben a projektben hozhattam fontos döntéseket, terveztem, összeállítottam egy álomcsapatot, a rendezővel közös meglátásainkat megvalósíthattuk egy magas szintű professzionális keretben.

– Operatőrként mennyire hallgatták meg a véleményed, mennyire volt beleszólásod az alkotó folyamat alakulásába?

– Az operatőri koncepciók, a munkához tartozó tervek, döntések és ezek megvalósítása teljes mértékben az én csapatom dolga volt. A fényt és világosítást átbeszéltük a rendezővel a preprodukcióban. A kameramozgást általában elterveztük még a helyszíneléskor, majd csiszoltuk forgatási napokon és a próbák alatt. A díszlettervezők kiváló munkát végeztek, bizonyos döntéseket átbeszéltünk (irány, elhelyezés, színek, lámpák, kellékek). Utómunkában a színezés az én terepem volt, ritkán kért a rendező egy-egy módosítást. Vágásnál csak véleményt mondtam, oda az operatőröket általában nem fogadják. Persze az utolsó szó mindig a rendezőé, ha én éppen egy felvételnél rosszabbul teljesítettem, de a színész nagyon jó volt, benne hagytuk a végleges alkotásban.

– Van valami nagy tanulság, amelyet a munka végén levontál? Csinálnál valamit másként?

– Bármilyen filmet forgatsz, utólag mindig van valami, amit másképp csinálnál. Amikor először láttam a kész vágást, észrevettem több hibát is: pár jelenetnél picit másképp világítanék, egyes jeleneteknél másképp vezetném a kamerát, de a színezés és hang-utómunka után rájöttem, hogy ezeket a hibákat csak én látom, esetleg pár kollégám, amúgy teljesen jól működik a film. A hibák sokszor segítenek is. Például a jelenetnél, ahol Gelu megpofozza a kisfiút és elveszi a petárdáit, megijedtem a petárdától, mert pont mellettem durrant és jól megrángattam a kamerát. Nem volt újrafelvétel. Megvágva nagyon természetesnek hat, és inkább segít a hangulaton, mint ront.

Tanulság talán az lenne, hogy az előkészületi periódus nagyon fontos, viszont nekünk elég kevés időnk volt rá. Én több időt szánnék erre. Emellett persze már tudom, hogy nem éri meg mindenért stresszelni. Ez egy csapatmunka, mindenki igyekszik a lehető legjobban végezni a dolgát, és bár a nap elején úgy tűnik, hogy nem áll össze, a végére talán jobb is lesz, mint azt elképzeltük.

– Mit jelent számodra a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Valentina Pedicini-különdíja? Számítottál rá?

– Maga az egész velencei szereplés váratlan volt, nem gondoltuk, hogy egy ennyire nagy fesztivál beválasztja a filmet, aztán meg főként nem, hogy ennyi díjjal térünk haza. A premierkor szinte tíz percig állva tapsoltak minket.

A Valentina Pedicini-különdíj volt az első, amiről értesültünk. Nagyon meglepett. Nem számítottam rá, mivel eddig csak rendezőknek, forgatókönyvíróknak és vágóknak adták. Nagyon fontosnak tartom, mivel nagyon ritkák az olyan nőknek szóló díjak, ahova az operatőröket is bevonják. És persze nagyon megtisztelő, hogy ennyire értékelték a munkámat. A Valentina Pedicini díjátadó később volt, Nápolyban, ami szuper volt, mert így még egyszer fesztiválozhattunk.

– Min dolgozol, mivel foglalkozol jelenleg?

– Nemrég forgattam pár reklámot, hamarosan pedig lehetséges, hogy elkezdek egy dokumentumfilmen is dolgozni. Egyelőre nincs új nagyjátékfilm a láthatáron, de bízom benne, hogy hamarosan újra sor kerül rá. Nemrég voltam egy operatőri fesztiválon Lengyelországban, ahol sok szemináriumon részt vettem. Fontosnak tartom a folyamatos tanulást, tapasztalatszerzést, új felszerelések megismerését és más operatőrök tapasztalataiból való inspirálódást. Ezenkívül betanítok a BBTE Magyar Film és Média Intézetben.

– Ha a filmes szakmánál maradunk: ha nem operatőr lennél, mit csinálnál ebben a műfajban? Mi az, amiben szeretnéd esetleg kipróbálni magad?

– Nagyon csodálom a díszlettervezők munkáját, végtelen lehetőség van az elképzelésekben, és ha van megfelelő finanszírozás, elképesztő díszleteket lehet létrehozni. Talán valami nagyon speciális, de ugyancsak operatőri munkához közel álló szakmát próbálnék ki.