Sportújságíró apja révén került kapcsolatba a pingponggal, mára számos kiemelkedő eredményt ért el Magyarországon és Ausztriában is Demeter Lehel. Kiköltözése után sokáig nem gondolta volna, hogy visszatér az országba, de a sepsiszentgyörgyiek ajánlatát egyből elfogadta. Vállsérülése ellenére úgy érzi, néhány évig még helyt tud állni aktív sportolóként.

– Mikor kezdted el játszani az asztaliteniszt?

– 1985-ben. Édesapám sportújságíró volt Marosvásárhelyen a Vörös Zászlónál, ő találkozott az akkori Constructorul edzőjével és játékosával, Nemes Olgával. Beszélgetésük során megpróbálta rávenni őt, hogy kezdjük el a pingpongot. Én előtte tornásztam, a bátyám pedig vízilabdázott. Neki elege lett a sportjából, én pedig követtem őt, mert egy helyen akartam lenni vele.

– Hamar megkedvelted az akkor számodra még új sportágat?

– Nem. Mivel kezdetben a rendszeres edzések mellett édesapám is külön foglalkozott velünk, egyszerre soknak tűnt számunkra a kettő. Gyerekként nem szerettük a munkát, de amikor az eredmények jöttek, már kezdtük érezni. Szerepeltünk az újságok oldalain, az osztálytársak kérdezték, merre voltunk, hova utaztunk versenyre, ez már természetesen jobban tetszett, mint a munka.

– Mi volt az első olyan eredmény, amely igazán meghozta a kedved?

– Az Ezüst Ütő megnyerése volt az első igazán nagy siker. Országos szinten tíz éves korig lehetett indulni rajta, annak idején az egyik legfontosabb verseny volt Romániában. Ma is létezik, de már nem akkora az értéke.

– Hogy nézett ki az akkori versenynaptár és a játék a mostani helyzethez képest?

– A versenyek száma talán több volt, mint manapság. Akkor többen is játszották szerintem a sportágat, de a csapatbajnokságot utánpótlásszinten úgy oldották meg, hogy néhány nap alatt lejátszottuk az egészet egy helyszínen. Megterhelőnek bizonyult számunkra. Gyerekként kevés elemét ismertem a pingpongnak, úgyhogy inkább az egyszerű verzióját játszottam. Egy ideig nem is nagyon akartak megtanítani engem több dologra. Ez a későbbiekben hátrány volt, amikor kiköltöztünk Magyarországra, de egy-két év alatt pótoltam.

– Hogyan zajlott ez a kiköltözés?

– A rendszerváltás előtt a család eldöntötte, hogy kijövünk. Akkor én még csak tizenkét éves voltam, nem terveztem hosszú távra, de mindenképpen folytatni akartam az asztaliteniszt. 1990 nyarán édesapámmal és bátyámmal csatlakoztunk a Postás SE-hez, édesányám még otthon maradt a papírmunkákat intézni. Miután kiköltöztünk, hét évig maradtam a Postásnál, csapatban és egyéniben is sikerült az ifjúságiak között bajnoki címet nyerni. Válogatott is lehettem a serdülő korosztályban, kiöregedésem után a felnőtt csapattal is döntőig mentünk az első szezonban. Utána kerültem Kecskemétre, ahol már tíz évet játszottam.

– Hosszú idő után tértél haza a Sepsi-SIC csapatához. Mesélj egy kicsit arról, hogyan született meg ez a döntés?

– Sokáig nem gondoltam volna, hogy valaha visszatérek Romániába. Az említett kecskeméti időszak után az ausztriai Welsben folytattam a pályafutásomat, az ott töltött évek után pedig a pécsi csapathoz szerződtem. Amikor kiköltöztünk, a szüleim nem mondtak le a román állampolgárságról, ennek most hasznát vettem. Mivel Magyarországon lehetőséget adtak arra, hogy a játékosok több bajnokságban is szerepeljenek, megkerestek a sepsiszentgyörgyiek és meggyőztek a csatlakozásról. Nagyon szimpatikus volt számomra a csapat, könnyű volt meghozni ezt a döntést.

– Szoktál segíteni a fiatal versenyzőknek tanácsokkal a játék technikai vagy mentális részét nézve?

– Sajnos másfél éve vállsérüléssel bajlódok, ezért vissza is kellett vegyek a tempóból. Három napot edzek hetente, emellett fiatal gyerekekkel foglalkozom. Szarvason van egy egyesületünk, a Demeter Lehel Asztalitenisz Sportegyesület. Oda szoktam lejárni heti kétszer edzést tartani, szóval jelen van az életemben mások felkészítése.

– Rátérve az idei bajnokságra, a szezon elején a Sepsi SIC-kel lejátszottátok az alapszakasz első felét. Jól szerepeltél a mérkőzéseiden, mennyire volt nehéz felvenni a tempót a többiekkel?

– Őszintén szólva, jobban bírtam a játékot, mint a fiatalok. Lehet, hogy ez a sérülésemnek is köszönhető, mert minden áldott nap 30-40 perces gyógytornát végzek a teraszon. Ugyanezt megcsináltam a verseny ideje alatt is és sokkal jobban bírtam a terhelést, mint legutóbb. A négy napnyi játék után Sepsiszentgyörgyön még két amatőr játékossal is lementem pingpongozni.

– Nektek, játékosoknak egyszerűbb így a lebonyolítás, hogy gyorsan letudhatjátok a bajnokság egy részét?

– Ez számomra abból a szempontból jó, hogy kevesebbszer kell kimenni, de a játék szempontjából nem. Azok az amatőr sportolók és szurkolók, akiket megismertem, lemaradnak a meccseinkről, nem láthatnak minket fordulóról fordulóra. Így legfeljebb a rájátszásban tudnak megnézni minket. Jobban örültem volna, ha sűrűbben mehetek ki, mert reklámozhattuk volna az asztaliteniszt, hogy minél inkább megismertessük az emberekkel.

– Szerinted vesztett a sportág korábbi népszerűségéből az elmúlt években?

– Ha azt nézzük, mennyien űzik, akkor a pingpong továbbra is az egyik legnépszerűbb sportág. Ha viszont a nézőszámot vesszük, úgy veszített a presztízséből. Olyan szinten felgyorsult a játék, hogy amatőr szemmel nagyon nehéz értelmezni, amit látnak. Nehéz és bődületesen gyors lett a sportág. Ha odaállítok valakit velem szembe, már könnyebben megértene egyes technikai elemeket. Én világéletemben asztalközeli játékot játszottam, de januárban leszek 47 éves, a reflexek azért csak kopnak és lassulgatok.

– Azzal kapcsolatban van-e bármi elképzelésed, hogy mennyi ideig szeretnéd aktív játékosként folytatni?

– Ha a durva verziót mondom, addig, ameddig lépni tudok. Komolyra fordítva, nem tudom, mennyi ideig tudom ezt a szintet tartani. Annak örülnék, ha 51 éves koromig sikerülne, de ez nagyon nehéz feladat. Abban az esetben könnyebb lenne, ha visszacsúsznék a csapaton belül a harmadik számú játékos pozíciójába. Beszéltük is a sepsiszentgyörgyi főnökömmel, hogy akkor lennénk igazán erős csapat, ha lenne nálam két jobb játékos. Összeségében remélem, néhány jó évem még hátravan a mezőnyben.