Erdély mindig ott élt benne, szülei történeteiben, családi fényképeken, így Pogány Judit nyolcvanegy éves kora és egészségügyi nehézségei ellenére is eljött Kolozsvárra. A 25. Filmtettfeszt egyik díszvendégeként érkezett a kincses városba, és elhozta magával a Zuhanás közben című, feledésbe merült filmet. A nagy múltú színésznő erdélyi kötődéséről, a kaposvári aranykorról, és jelenlegi társulatának, az Örkény István Színháznak szerető közösségéről is mesélt.

– Nyolcvanegy évesen eljönni Budapestről Kolozsvárra egy közönségtalálkozó erejéig elég nagy elszántságra vall. Hogy hogy bevállalta ezt az utat, milyen motiváció áll mögötte?

– Gyerekkoromban nagyon sok történetet hallottam Erdélyről, édesanyám és édesapám erősen kötődött ehhez a vidékhez, elég sok rokon is élt itt, Temesváron, Nagyváradon, Kolozsváron. Édesapám úgynevezett kultúrmérnök volt, ami azt jelenti, hogy mindennel foglalkozott, ami infrastruktúra, tehát útépítés, vasúthálózat, hídépítés, mélyfúrás, így a háború után nagyon nagy szükség volt a munkájára. Édesapám csapata építette például az első aszfaltutakat is a Mátrában, Magyarországon. A szüleim Kaposváron telepedtek le, és gyakran jártak ide Erdélybe a rokonokhoz telepakolt autóval, mert a háború után nagyon nehéz évek következtek, miközben ők éppen jólétben éltek. Aztán ez később megfordult, mert édesapám politikailag üldözött emberré vált, sőt börtönben is volt másfél évig, így nem volt kereső a családban, akkor viszont az erdélyi rokonok jártak hozzánk látogatóba. Emlékszem, édesanyám húga, Tusi néni Temesváron élt, ő mindig hozott nekünk mindenféle finomságot, amit ők termesztettek.

A lényeg az, hogy amikor a legaktívabb színészi időszakomat töltöttem a kaposvári Csiky Gergely Színháznál – ami akkor az ország legjobb színházának számított – akkor mi a világot bejártuk a társulattal. Mindenhova meghívtak minket, de Erdélybe soha. Akkor még nem voltak felhőtlen viszonyban a magyarok és a román vezetés, főleg a Ceaușescu-korszakban. Így már koros felnőtt voltam, amikor egyszer csak rádöbbentem, én még nem voltam Erdélyben, holott egész életemben érdekelt. Úgy hallottam, hogy csodálatos vidék, sőt láttam fényképeken is, mert apám fotózott. Ez a ’40-es években még nem volt akkora divat, ma már mindenki fotózik. Gyönyörű képet láttam, például anyámékról a Gyilkos-tónál is, mert oda mentek randevúzni. Apám mindenhova elvitte anyámat, ahova csak vágyott. Óriási kapcsolat volt az övék, tizenhat évig nem is született gyerekük, mert nem akarták, hogy bármi akadályozza őket. Így apám minden munkahelyére magával vihette anyámat. A bátyám és én elég késői gyerekek voltunk. Apám 1892-ben született, szóval ő már ötvenkét éves volt, amikor én 1944-ben megszülettem.

Visszatérve a kérdésedhez, a lényeg az, hogy nekem kimaradt Erdély, és elkezdtem vágyakozni rá. Később játszottam olyan filmben, a Kalandorokban, amit itt forgattunk Erdélyben. Haumann Péterrel egy idő házaspárt játszottunk, Rudolf Peti volt a gyerekünk, és Paczolay Béla rendezte. Egyszer pedig Budapestről elmentem az első unokámmal, saját kocsival Szatmárnémetibe, mert Koltai Róbert, az akkori férjem ott forgatta a Szamba című filmjének néhány jelenetét. A szatmárnémeti színházat sikerült kibérelni egy időre.

Kapcsolódó

Pogány Juditot választották a Nemzet Színészének

A Nemzet Színésze cím jelenlegi tizenegy birtokosa Pogány Juditot választotta az idén november 18-án elhunyt Csomós Mari helyébe.

nemzet színésze elismerés Nemzeti Színház

És volt még egy kapcsolódási pont: a nevelőanyám, Eta, aki Pelesen született, Szatmárnémetitől tizenhárom kilométerre. Háztartási alkalmazott volt édesanyáméknál, egész életünkben velünk maradt, mert nem mert férjhez. Később pedig én vettem magamhoz Szigetszentmiklósra, hogy ne legyen egyedül Kaposváron. A haláláig velem maradt. Egyik hajnalban rosszul lett, összeesett, próbáltam elkapni, de nem bírtam el, együtt estünk a földre, így az ölemben halt meg. Ez egy kerek együttlét volt, hiszen ott volt, amikor születtem, ő tartott a karjában, majd halálakor én tartottam őt.

– Egyszer azt nyilatkozta, hogy „ma kevesebb a lázas, őrült ember a színházakban. A fiatalok jóval higgadtabb, okosabb és működőképes színészek”. Az önök idejében lázas őrültek voltak? Mit jelent ez pontosan?

– Ezt szomorúan mondtam, nem mint jó változás jut eszembe. Nagyon komoly emlékek számomra a kaposvári kezdőévek, nagy az út, amit a színház megtett, szakmailag is és életformában is. Az első években, amikor oda kerültem, a Csiky Gergely még az ország egyik legrosszabb színházának számított. Iszonyatos nyomorúságban, minimális, filléres fizetésekből éltünk, például olajkályhával fűtöttünk, amitől csak büdös volt, de meleg nem. Tehát csupán szerelemből voltunk Kaposváron, nem másért. És ebből lett aztán az ország leglátogatottabb színháza, ahova Budapestről is tódult a közönség, egyetemisták busszal jártak le. De ehhez az óriási úthoz és sikerhez kellett az a történelmi háttér, az a fajta társadalmi elvárás a színház felé, ami akkor volt, de ma már megismételhetetlen. Nemcsak a társadalmi háttér változott, hanem mi magunk is, az emberek mentalitása, értékrendje lett más.

Nem mondom, a közelmúltban volt nálunk (Budapesten – szerk. megj.) egy függetlenségért való tüntetés, akkor láttam olyan embertömeget hömpölyögni, ahogy valaha ’56-ban, a forradalom idején. Létrejött egy komolyabb, lázasabb összefogás, de már ez sem ugyanaz, mert miután vége lett a tüntetésnek, mindenki hazament. És az élet megy tovább, mintha mi sem történt volna. Most azt a fajta őrületet, amit mi fiatal korunkban végigéltünk, ma már nem lehet megismételni. Ez pedig a színházra is hat természetesen. Ha egy színház manapság kicsit langyosan működik, azzal elvegetál akárhány évig, nem lesz botrány. Egy idő után az akkori hatalmon levők, a megyei tanács, párt is érezte, hogy baj van, igazgatót kell cserélni.

Most lezajlik egy újabb pályázat, összeül egy bizottság, asztaloknál megbeszélik, ki nem alkalmas a pozíciójához, odaültetnek más valakit helyette, aki az ő emberük, és kész. Utána nincs több tiltakozás, elcsendesedik a szakma. De a közönség is változott: régen is szerették a könnyedebb, szórakoztató előadásokat, de nem volt akkora igény rá, mint ma. Régen igenis tömegével nézték a fájdalmas magyar filmeket, előadásokat, mert volt rá igény. Ma, ha a szélesebb közönséggel találkozom valahol, egyre többen mondják azt, hogy úgyis olyan kemény az élet, ők inkább szórakozni szeretnének.

– Egyszer a pályája legelején, Kaposváron magnóra vette az egyik próbáját, Zsámbéki Gábor az Ahogy tetsziket rendezte épp. Amikor visszahallgatta a felvételt, úgy gondolta, hogy azonnal abba kell hagynia a pályát. Miért, mi volt a baj?

– Az ember megszokja a saját hangszínét, és nem hallja, hogy az jó vagy kellemetlen. Én pedig nem tudtam, hogy én ennyire csicseregve, pöntyögve beszélek, de amikor felvettem és meghallgattam, azt gondoltam, ez elviselhetetlen. Ezt a hangot nem szabad rákényszeríteni az emberekre! Részemről ez nagyon komoly döntés volt. De hiába tanultam közgazdasági technikumban, nem tudtam elképzelni, hogy egy irodában üldögéljek, mint statisztikus vagy vállalati tervező, esetleg könyvelő, pedig ez állt az érettségi bizonyítványomban. Gondolkodtam, mit tudok a színészet helyett csinálni, mi az, ami érdekelne vagy izgalmas lenne számomra. Képesítés nélküli, tanyasi tanítónőnek akartam leginkább menni. De az akkori színházigazgató, Zsámbéki Gábor nem engedte, hogy „hülyeséget csináljak”.

– Nehéz volt meggyőzni, hogy maradjon?

– Akkor hirtelen nem, hiszen éppen próbáltam egy fantasztikus főszerepet, Shakespeare Ahogy tetszik-éből Rosalindát. Bemutattuk és óriási siker lett, a pesti vendégjátékunkon huszonhárom percig tartó vastaps volt a Madách színházban. Az ügyelő mérte, mert nem hitt a szemének és a fülének. Szóval ettől kezdve számolom azt a nagy korszakot, amit már jegyzett a szakma. Mert az Ahogy tetszikre, sőt előtte már a Sirályra is tódultak az egész országból az emberek, Miskolcról, Szarvasról, Pécsről is voltak nézőink, híre ment a színháznak.

– Nem is kérdés, mennyire meghatározó Kaposvár az ön életében, de a magyar színjátszás életében is. Azonban jelenleg a budapesti Örkény István Színházban ragyogja be a színpadot. Meséljen, milyen érzés nyolcvan fölött is aktívan színészkedni?

– Nagyon szerencsés helyzetben vagyok, mert a kaposvári – pár hónap híján – harminc évig tartó lét, majd kilenc év szabadúszás után Mácsai Pál szerződtetett. A kilenc év alatt, míg nem voltam társulati tag, vendégként is remek szerepeket játszhattam, például a Katona József Színházban, a József Attila Színházban és a Játékszínben. De végül Mácsai Pál meghívott 2004-ben az akkor még Madách kamaraszínházba, amiből alakult aztán az Örkény István Színház. Ennél szerencsésebb öregkort nem kívánhat magának egy színész, mint amilyen ebben a fantasztikus társulatban nekem jutott. Nem „ajnározgatnak” ugyan, de amikor baj van, akkor ott vannak mellettem. Miután évek óta rossz a szemem, olvasni már nem tudok, a szerepeimet is óriásira nagyított betűkkel kapom meg az olvasópróba előtti napon, hogy átböngészhessem. Így tudom másnap a próbán elolvasni. A szembetegségemen, makuladegeneráción nem segít sem szemüveg, sem lézer, sem egyéb.

Nemrég jelent meg az egykori kaposvári színházigazgató, Babarczy László lányának egyik könyve. Babarczy Eszter az apjáról írt egy nagyon kemény, túl őszinte vallomást. Sokan kérdezték, hogy elolvastam-e már, dehát nem tudom elolvasni. Erre jelentkezett a művészeti titkárunk, Törő Mona, hogy ő nagyon szívesen felolvassa nekem részenként. És egyszer csak megjött az első rész Messengeren, amit Mona küldött nekem, egy huszonöt perces hangüzenetben. Utána írásos üzenetben pedig az állt, hogy több kollega jelentkezett felolvasásra. Hát ez gyönyörű! Azóta már öt újabb részt kaptam meg. Szerintem ennél szebb ajándékot ritkán kaphat egy ember. Ilyen az én társulatom! Nyolcvanegy éves korban, még aktív színészként mindig meg is hatódom ezen. Nem könnyű erről beszélni.

Emellett fantasztikus darabokban játszhatok. Az egyik kedvencem a Szabó Magda regénye alapján készült, Az ajtó című előadás, amit Gáspár Ildikó rendezett, ezt nekem vette elő, rám gondolva írta meg a szövegkönyvet. Szeretem, hogy soha nem az addig játszott és már bevált szövegkönyvek alapján készülnek az előadásaink, hanem mindig saját adaptáció alapján. Az Tóték esetében sem azt játsszuk, ami a filmen is volt, hanem Gáspár Ildikó a kisregényt tette a színpadra. Ebben Csuja Imrével játsszuk a házaspárt, és Imi csodálatos partner. De nagyon szerettem Mácsai Pál rendezésében Örkény Macskajátékát is, amit tizenkét évig játszottunk Molnár Piroskával, Csomós Marival és Jordán Tamással.

– Miért éppen a Zuhanás közben című filmet hozta el Kolozsvárra, a Filmtettfesztre?

– Mert ezt kevésbé ismerik. A nézők mindig a Hippolytot, a Meseutót, a Csinibabát emlegetik. Nem mintha ezek rossz filmek lennének, csak ezek azok, amiket a közönség ismer, a tévék is folyton ezeket ismétlik. És egyszerűen van néhány olyan filmdráma, amit a moziban sem néztek elegen, ilyen a Zuhanás közben is. Nem azért hoztam ezt a filmet, mert ez a kedvencem, de úgy szoktuk mondani, hogy megelőzte a korát. Amikor forgattuk, akkor még nem voltak bosszúállásból eredő bűncselekmények, olyan volt, mintha csak egy kitaláció, fikció lenne. De az 1987-es bemutatója után történt az Aranykéz utcai robbantás, a maffia bosszúállásos bűncselekménye. A forgatókönyvet Tolmár Tamás egy újsághír ihletésére írta: valaki öngyilkossági szándékkal, autóval behajtott a Dunába, és az arra járó taxisofőr beugrott a vízbe megmenteni. A nőt sikerült kihúznia a partra, visszaúszott megkeresni a másik embert. A férfit viszont felhúzták egy tutajra, a taxisofőr végül eltűnt, meghalt.

Ez egy durva történet, ami megmutatja: egy hajszálon múlik az életünk és a boldogságunk. Ha a negatív figurák meghalnak, mindenkinek könnyebb lett volna, hiszen már nem volt remény arra, hogy tovább lépjenek az életükben. Jobb lett volna, ha az marad életben, aki jóságból és önfeláldozásból utánuk ugrik, és mégis ő hal meg. Sajnáltam, hogy ez az érdekes és értékes film annakidején még két hétig sem volt a mozikban, és a tévék sem ismételgetik. A csodálatos operatőr, Illés Gyuri bácsi volt abban az évben a filmfesztiválon a szakmai zsűri elnöke, tőle kaptam meg ezért a szerepért a legjobb női alakítás díját. És emiatt a film miatt forgathattam – Magyarországon egyedüliként – Michael Haneke világhírű osztrák filmrendezővel, hiszen ebből a filmből küldtek neki egy összevágott anyagot, ami alapján döntött úgy, hogy én játszom az egyik szerepet A lázadás című rendezésében.

De kanyarodjunk vissza: a Zuhanás közben egy elfelejtett filmmé vált. Pedig számomra rendkívül szélsőséges játéklehetőséget adott. A karakterem, Nóra, elképesztő utat jár be, nagyon sok mindent mutat be egy kiszolgáltatott, tönkrement emberi életből. Tehát nem a film volt annyira jó, hogy ezt válasszam, hanem a munka volt olyan izgalmas, hogy számomra érték maradt.

(Nyitókép: az Örkény20 születésnapi ünneplés a Papp László Budapest Sportarénában. Forrás: az Örkény színház Facebook-oldala)