Több mint öt évtizede van a pályán színésznőként, a legtöbben azonban mégsem a Vígszínházból vagy a filmvászonról ismerik a Kossuth- és Jászai Mari-díjas művészt, hanem énekesnőként, gyermekdalairól, megzenésített verseiről. Sokáig furcsa volt számára, hogy többen azonosítják a gyerekdalokkal, mint egyéb szerepeivel, ám később már teljesen megszokta ezt, és mai napig ha találkozik az utcán egy-egy rajongójával, olyan dicséretekkel illetik dalait, amikről – szerinte –  „szégyell az ember még beszélni is”. Halász Judit a Filmtettfeszt Erdélyi Magyar Filmszemle meghívottjaként érkezett Kolozsvárra, ekkor beszélgettünk vele karrierjéről, új lemezéről, fiatalkori erdélyi autós kalandjáról, zenéről, versekről.

– Gyakran meg szoktuk kérdezni, amikor külföldi előadó jön hozzánk, hogy milyen élményei vannak Erdélyhez, vagy Kolozsvárhoz kapcsolódóan? Önnek eszébe jut-e valamilyen történet?

– Hát poénos történet nem jut eszembe, de azért az eszembe jut, hogy amikor még egészen kezdő színész voltam, elhatároztuk, hogy megnézzük Erdélyt. Beültünk négyen egy kocsiba és eljöttünk. Nem csak a nagyvárosokba, hanem egészen Csíkszeredáig elmentünk, és ott körbejártunk mindent. Roppant kedves, fantasztikus emberekkel találkoztunk, nagyon gyönyörű tájakat láttam. Voltunk Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, lementünk Szebenig is, igazán bejártuk egész Erdélyt. Még egy csángó bácsival is találkoztunk, akinek a kertje végében folyt egy patakocska, és ő ajánlotta fel, hogy aludhatunk nála, hiszen akkor nem volt egy szállóhely sem a környéken. Ott vettem egy csángó bundát is, amit sokáig hordtam, legalább 40 évig őriztem.

– Hogyan tekint vissza a több mint öt évtizedes pályájára? Van olyan szerep, amit még eljátszana a színpadon, vagy akár a filmvásznon?

– Nem szoktam ilyen terveket dédelgetni, ezt elég korán megtanultam, mert mindig valami másképp alakul, és az az embernek csalódást okoz. Úgyhogy azt igyekszem megoldani, ami éppen jön, és örülök neki, hogyha jó rendezőpartnert és szerepet kapok.

– A Filmtettfesztre két filmet is elhoztak, amiben ön szerepel, a Pókfocit és a Szerelmesfilmet. A Pókfociban is együtt dolgozott férjével, Rózsa Jánossal, aki a film rendezője volt. Milyen volt a férjével együtt alkotni, miben volt más ez a munkafolyamat az előzőektől?

– Én nem csak a Pókfociban dolgoztam vele, sok már filmben dolgoztunk együtt. Az első filmjükben is, a Gyerekbetegségekben, ami egy egészen kiváló film lett. Első filmesként csinálta egy barátjával és az első olyan magyar film lett, amit meghívtak Cannes-ba, ami akkor még elsőfilmes fesztivál volt, és nagyon nagy dolog volt oda kijutni, mert akkor még erős volt a vasfüggöny. És hogy milyen volt együtt dolgozni… Hogyha valaki jól ismeri a másiknak az ízlését, akkor az könnyűvé teszi a közös munkát. Én szerettem vele dolgozni. Persze meg is nehezíti a munkát, hogyha a közeli rokon, barát, ismerős a film rendezője, vagy a színház igazgatója, mert akkor a kollégák kicsit másképp tekintenek rád. Én meg azt szeretem, hogyha egyszerűen kollégák vagyunk mindenkivel. 

– Csütörtök este láthatta a kolozsvári közönség a Pókfocit és a Szerelmesfilmet. Miért ajánlaná ezt a két filmet most, közel 50 évvel a bemutatásuk után?

– A napokban Budapesten óriási tüntetések zajlottak, középiskolások, szülők és tanárok vettek részt rajta, a hírek alapján legalább 40 ezren voltak. A Pókfoci is pedagógusokról szól, mert az oktatással nagyon sok probléma volt mindig is. Ma is probléma van vele, és nekem az a tapasztalatom, hogy sajnos, amit száz évvel ezelőtt leírt Molnár Ferenc, az ma is érvényes. Én játszottam úgy darabban, hogy azt hitték a Molnár Ferenc-írásokból összeállított darabról, hogy mi belejavítottunk a szövegbe, és maivá tettük, pedig szóról szóra az volt, amit száz évvel ezelőtt ő leírt. Borzasztó sok olyan probléma van ma is, ami régebb is jelen volt, hogyha az ember egy kétszáz évvel ezelőtti Petőfi-kötetet kinyit, abban is élő problémák vannak leírva. Én azt gondolom, hogy azok a problémák, amikről a Pókfoci beszél, ma is jelen vannak. Gyalázatos fizetésük van ma Magyarországon a tanároknak, ez az igazság.

– Mi jelenleg a legfontosabb az ön számára színészként?

– Ez folyamatosan változik. Az ember, amikor húszéves, szeretné megváltani a világot, rengeteg vágya van különböző szerepekre, rendezőkre, társulatokra. Aztán, ahogy múlik az idő, ezek a vágyak csökkennek, illetve változnak. Amikor az én koromba ér az ember, akkor azt szeretné, hogy azt, amit éppen csinál, élvezze, szeresse, azzal jó viszonyban legyen. Olyan nagyon nem tervezek én már előre, nem szeretnék olyan sok mindent eljátszani, de hogyha kétévente játszom még egy jó szerepet, annak nagyon örülök. És hogyha jó partnerekkel és jó rendezőkkel játszhatom, az a legfontosabb.

– Erdélyben inkább a gyerekdalokról ismerik, mint a filmvászonról vagy színházi szerepeiről. Furcsa ez önnek, vagy már megszokta?

– Nem furcsa, már megszoktam, de eleinte meglepő volt. Én az Illésékkel kezdtem el dolgozni, meg a Fonográffal, ők csinálták nekem a zenék nagy részét, és ezzel a fajta zenével nem nagyon énekeltek verset akkor, főleg nem gyerekeknek. Az első lemezemet nem is gyerekeknek készítettem, hanem szerettem volna olyan dalokat énekelni, amelyek nekem fontosak voltak az életemben. Amikor észrevettük, hogy gyerekek hallgatják legfőképpen a lemezt, akkor eldöntöttük, hogy a második lemezt már nekik készítjük.

Később koncerteket is szerveztünk, és élőben is összetalálkozni a gyerekközönséggel fantasztikus élmény volt. Egészen más közönség volt, mint a felnőtt közönség, és hosszú-hosszú éveken keresztül boldogan énekeltem nekik, míg aztán elkövetkezett az az idő, hogy ezek a gyerekek felnőttek. A felnőtt gyerekek már 30 év körüliek voltak, vagy idősebbek, és ha találkoztam véletlenül az utcán egy-egyel, akkor olyan dicséretekkel illeték a dalokat, amikről szégyell az ember még beszélni is. Akkor elhatároztam, hogy nem hagyom ezeket a nagy gyerekeket futni és fogok családoknak is énekelni.

– Tavaly jelent meg az új lemeze, hét év szünet után. Hogyan fogadta ezt a közönség, sikerült-e az új daloknak felvenniük a versenyt a régi, klasszikus számokkal?

– A régiekkel nem tudja felvenni a versenyt egy új dal, hosszú idő kell ahhoz, amíg azok is belekerülnek a köztudatba. Vannak ezen a lemezen is nagyon jó dalok, de én ezzel a lemezzel csak annyit szerettem volna elérni, hogy a koronavírus-járvány idején bezárt, elmagányosodott gyerekek egy kicsit jobbkedvűek legyenek és nevessenek, ugráljanak, hiszen tavaly ilyenkor már kicsit lazult a járványhelyzet, újra lehetett menni óvodába, lehetett egymással játszani. Én soha nem tartok lemezbemutató koncertet, mindig keverem az új dalokat a régiekkel, és úgy kiderül számomra lassan-lassan, hogy melyik az a dal az újak közül, amit szeretnek.

– Két külön világ a színház és a gyerekkoncertek hangulata. Milyen különbség van a felnőtt és a gyermekközönség között? Melyiket miért szereti?

– Ég és föld a kettő, ugyanis a gyerek, aki öt-hat évesen bejön egy koncertre, nem tudja, hogy mit jelent színházba menni, vagy leülni a nézőtérre és hallgatni egy zenét, az előadót, és hogy hogyan kell viselkedni. A gyerek aszerint viselkedik, amit kihoz belőle a koncert. Ha unja, akkor látványosan unatkozik, ha nem, akkor nézi, és az a legjobb, amikor még részt is vesz benne. Azt rettentő nehéz volt megszokni, hogy a gyerek másképp viselkedik, mint a színházi közönség. Sokat tanultam akkor, amikor gyerekeknek kezdtem énekelni, mert nekem úgy kellett összeállítanom a dalokat, hogy a gyerekek egyre inkább részt vegyenek a koncertben, és ez hosszú évekbe telt.

– Erről az jutott eszembe, hogy míg a színházban egy szerepet játszik el, addig a gyerekek előtt teljesen önmaga tud lenni…

– Az is kell legyek, mert hogyha elkezdenék játszani, akkor azt a gyerekek tudnák. Tudnák, hogy az nem a valóság, ami a színpadon történik. Mindkét közönséget nagyon szeretem egyébként, más-más okok miatt. A színházban az ember a partnerével játszik, a gyerekelőadásokon a gyerekek a partnereim, rájuk kell néznem, tőlük kell megtudnom, hogy mit gondolnak. A színház is nagyon érdekes, de egészen más miatt, ott a közönséggel alakul ki egy kapcsolat, valamitől vibrál a levegő, és ha az létrejön, akkor az előadás is emelkedik magától.

– Gondolom, nagyon szereti a verseket is, mivel rengeteg verset zenésített meg. Milyen most az irodalomhoz, versekhez való viszonya? Mi a kedvenc verse most?

– Mindig jó volt az irodalomhoz való viszonyom, ma is olvasok verseket, kortársakat is, klasszikusokat is. Épp a jövő héten lesz egy délutáni műsorom, ahol versekről és irodalomról beszélgetünk, és én verseket mondok. Nem lehet azt mondani, hogy a kortárs, vagy a klasszikus irodalom jobb, mert mindig valami miatt kezdi el olvasni az ember a verseket, és nem az számít, hogy az régi vagy új, hanem hogy mit mond. A kortárs költők közül van, akiket nagyon kedvelek és nagyon szívesen olvasok, de a klasszikusok között is rengeteg van. Szóval szeretem a verseket ma is, és ma is nagyon sokat olvasok, noha egyre nehezebb költőnek lenni, mivel a világ egyre kevésbé figyel a költészetre.

Azért kezdtem el a gyerekeknek verseket énekelni anno, hogy ők is megismerkedjenek ezekkel, és ha megtetszik nekik egy-egy dal, akkor tudják, hogy milyen kötetet kell levenni a polcról. Remélem, ennek hatására azért elolvastak egy-egy Weöres Sándor-, Nemes Nagy Ágnes- vagy Kányádi-kötetet. Az egyik kedvenc versem most éppen egy Kányádi-vers, ezt a karácsonyi előadásokon el szoktam mondani, Az Isten háta mögött a címe.