Eddigi karrierem során megfordultam Románia majdnem minden nagy és kis városában. Nem is tudom pontosan, mikor kezdtem el tudatosan figyelni az embereket, a hangulatokat, a városok saját ritmusát – de egy idő után minden út, minden fellépés vagy találkozás valahogy antropológiai kalanddá vált. Mint egy zenész, aki nemcsak a dallamot hallja, hanem az alatta rejtőző zörejeket is, úgy kezdtem érzékelni a városok lelkét. És ezen lelkek között van egy közös vonás, ami újra és újra felbukkan: a helyi gőg.

Ez a gőg nem egyszerű hiúság. Inkább valami mélyen emberi öntudat, amely a múlt, a földrajz, a nyelv, az identitás és a történelmi tapasztalat elegyéből születik. Minden városnak más az illata, más a színe, és lakói vágynak arra, hogy tartozzanak valahová, és hogy az a valahol különleges legyen. Csak hát mindenki a maga módján különleges.

Bukarest gőgje harsány, mint a forgalom zaja. A fővárosban mindenki siet, mindenki „valaki” akar lenni. Ott a büszkeség a túlélés formája: hangos, színpadias és fáradt. A bukaresti ember nem tud csendben lenni, mert a csendben meghallaná a bizonytalanságát.

Kolozsvár gőgje ezzel szemben halk és intellektuális. A „mi értjük, ti nem” mosolya mögött mély kulturális öntudat húzódik. Ott a gőg inkább fal, mint zászló. A kolozsvári ember nem néz le senkit – egyszerűen csak nem enged be akárkit.

Brassó gőgje polgárias, mint egy régi óraszerkezet, ami még mindig pontosan jár. Van benne méltóság, a rend iránti szeretet, a civilizált fegyelem emléke. A brassói ember nem túlzó: ő csak tudja, hogyan kell élni úgy, hogy semmi ne legyen „túl sok”.

A Székelyföld gőgje zárt, mély és ösztönös. Nem szavakban, hanem gesztusokban él. Ez a gőg nem a fölényről, hanem a megőrzésről szól: „itt még mi vagyunk” – mondja halkan, de határozottan.

Várad finom és művészi, kissé nosztalgikus gőgöt hordoz. Az ottani büszkeség nem a jelenből, hanem a múltból táplálkozik. Egy város, amely tudja, hogy egyszer a kultúra fővárosa volt, és ma is ebből az emlékezetből él. A váradi ember mosolyában ott a múlt illata, és ez a mosoly nem megvető, hanem emlékező.

Temesvár gőgje ezzel szemben fiatalos, modern, városi. A nyitottságból és a soknyelvűségből fakad, és épp ezért tele van energiával. A temesvári ember hisz a haladásban, a nyugati gondolkodásban – „mi európaibbak vagyunk”, mondja, és talán igaza is van. De ebben a büszkeségben van egy finom sebezhetőség is amit minden határváros ismer, hogy az identitás itt sosem adott, hanem mindig újraalkotott.

Marosvásárhely gőgje halk, de határozott. A város értelmiségi önérzete a tudásból, az iskolákból, a nyelvből táplálkozik. A magyar és román jelenlét között finom egyensúly feszül – egy kimondatlan versengés. A vásárhelyi ember nem harsány, de pontosan tudja, mit akar megőrizni: a méltóságát.

Nagyszeben gőgje hűvös és kimért, mint egy jól hangolt vonósnégyes. Nem kiált, nem henceg – inkább finoman kizár. A város büszkesége a rendre, a tisztaságra, a jól szervezett életre épül, ahol minden kő a helyén van, és minden gesztusnak megvan az ideje. Ez a gőg nem harsány, hanem kulturált önvédelem, a polgári méltóság maradéka egy gyakran kaotikus országban. A szebeni ember nem bizonyítani akar, hanem csak nem hajlandó lejjebb adni a mércét. Az önérzete a precizitásban, a komolyságban és a mértékben él — mint egy régi, gondosan karbantartott zsebóra, amely még mindig pontosan jár.

Iași (Jászváros) gőgje teológiai természetű. A város lelkében ott az ortodoxia súlya, az egyetemek szelleme, a régi főváros emléke. Az itt élő ember nem kérkedik – csak tudja, honnan jön. Ez a tudás ad neki nyugalmat, és talán egy csepp melankóliát is.

Konstanca gőgje sós, szeles és szabad. A tenger mellett élni más létforma. Itt a büszkeség nem a múlthoz, hanem a mozgáshoz, a szabadsághoz kötődik. A konstancai emberben van valami tengerészvér: nem szereti, ha korlátozzák, és ha kell, új horizontot keres.

Gyulafehérvár gőgje az időből fakad. A történelem méltósága lakja be a köveket. Itt nem szavakkal beszélnek a büszkeségről, hanem tartással. A gyulafehérvári ember gőgje liturgikus – a hit és a történelem lassú lélegzetében él.

Szatmárnémeti gőgje szelíd, de makacs. Határváros, így megtanulta, hogy identitását nem kívülről fogják elismerni. A szatmári ember nem beszél hangosan a büszkeségéről, de ha megsérted, érzed, milyen mélyről fakad az öntudata.

Suceava gőgje talán a legarchaikusabb. Az itteni ember nem bizonyít, nem vitatkozik. Egyszerűen tudja a maga igazát. Ez a gőg olyan, mint a föld: lassú, erős, és semmi nem rendíti meg.

Ahogy így visszagondolok az utakra, a városokra, a kávékra, a szerelmekre, a beszélgetésekre egyetlen hangkompozíció rajzolódik ki előttem. Bukarest a fortissimo, Kolozsvár az ironikus allegretto, Brassó az andante sostenuto, Székelyföld mély moll, Temesvár élénk allegro, Várad nosztalgikus largo, Vásárhely meditatív moderato, Nagyszeben egy fegyelmezett adagio, Iași korál, Konstanca improvizáció, Gyulafehérvár himnusz, Szatmár egy halk kánon, Suceava egy lassú, földillatú tánc. És együtt — minden disszonanciájával, minden különutas hangjával — ez a zenemű nem más, mint maga Románia.

A városok gőgje nem választ el, hanem meghatároz. Mert minden városban van valami, amit nem akarnak elveszíteni — és ez a makacs, néha fájdalmas, néha derűs ragaszkodás az, ami végül összeköti őket. Mint egy közös, láthatatlan akkord, ami ott rezeg minden kockakő alatt.

(Nyitókép: ételszentelés Csíkszeredában 2025. április 20-án | Fotó: Teutsch Tamás)