Negyvenéves hivatásos zenészi karrierem alatt többezerszer éltem már át azt az izgalmas érzést, amit lámpaláznak neveznek az előadóművészetek pszichológiájával foglalkozó szakemberek. Még a mai napig is fokozott pulzussal és kiszáradt torokkal lépek közönség elé, legyen az nagyszínpadi előadás, vagy egy intimebb kicsi környezet. A koncert számomra mindig is egyfajta életpróba élesben, egy kicsinyített modellje annak, ahogyan az ember képes – vagy képtelen – kapcsolódni a világhoz. A színpadon láthatóvá válik a félelem, a bátorság, a vágy a megértésre, de az elengedés képessége is.

Egy koncert akkor él igazán, ha a valódi idő történik benne – nem az óra szerinti, hanem az a fajta belső idő, ahol a csend is eseménnyé válik. Egy igazán jó koncert nem pusztán hangokról vagy dalokról szól, hanem egy különleges energiaáramlásról, amelyben a zenész és a közönség egyaránt résztvevő. Minden hang, minden tekintet, minden rezzenés egy akadálymentes kommunikáció abban a mágikus rezonancia-térben, amelyben a minden jelenlévő önmagára ismer. Ez egyfajta rituálé, amelyben a hangok mögött az emberi jelenlét, a rezgés mögött az őszinteség próbál testet ölteni. Az igazán sikeres koncert nem az, ahol minden hang a helyén van, hanem az, ahol valami történik a levegőben – valami, ami megváltoztatja a figyelem sűrűségét. 

Sokszor érzem úgy, hogy a közönség kétféle katarisztikus vágy között oszlik meg. Az egyik a tartalmi minőségre épül, amikor az ember egy pillanatra kilép önmagából, mert a zenei pillanat valami igazat közvetít – egy nem hazudható rezdülést, egy tiszta energiát, ami csak ott és akkor történik meg. A másik vágy a nosztalgiaé, a régi dallamok, a múlt illata, a fiatalság visszfénye. Ez utóbbi nem zenei értelemben katartikus, hanem inkább emlékezeti szinten, amikor az ember a zenében önmagát, vagy inkább egy korábbi önmagát akarja újraélni.

A katarzis, amit én keresek — mint előadó és mint hallgató — valahol a kettő között születik, amikor a zene nem idéz, hanem teremt és amikor a nosztalgia helyett mindig csak a jelenidő van. Ez az a pillanat, amikor a hang többé nem eszköz, hanem egy varázslatos hely, ahol megtörténik valami kimondhatatlan, ahol átölel a közös figyelem csendje, az együtt-lét aurája.

A közös rezonancia pillanata

Sokszor láttam, hogy a közönség ugyanarra a hangra különbözőképp reagál. Van, akinek a dallam emlék, másnak reveláció. De mindketten ugyanabban a pillanatban vesznek részt, mégis más valóságban. A siker talán akkor teljes amikor az előadó képes különböző valóságokat közös rezgésbe hozni, amikor a zene — ha csak néhány percre is — kollektív tapasztalattá válik. Nem akkor jó egy koncert amikor nosztalgiát kínálva kiszolgál, hanem amikor felold és egy varázslatos gesztussal meghív a jelenbe. És ha ez a jelen valóban megszületik — ha egy hang, egy ritmusképlet, egy csönd eléri a közös szívdobbanást —, akkor megtörténik a csoda, amit zenének hívunk.

A zene mint átjáró

A zene számomra mindig is átjáró volt. Nem, nem... nem menekülés a valóságból, hanem bejárat egy másik valóságba... oda, ahol a racionális idő megszűnik, és a hangok a létezés legfinomabb rétegeit kezdik megérinteni. Egy koncert ebben az értelemben nem előadás, hanem utazás – bár közös, de mégis mindenki számára egyedi irányba tartó utazás. A siker ilyenkor már nem mérhető csak tapsban, elismerésben vagy kritikai visszhangban, hanem abban, hogy a közönség és az előadó között megnyílik-e az a rezonáns tér, ahol a hang önmagán túlmutat, és a csend is zenévé válik. Ott, abban a pillanatban, amikor a hangból jelenlét lesz, és a jelenlétből közösség, a koncert átlényegül. Megszűnik eseménynek lenni, és létállapottá válik. Talán ez a zene legmélyebb igazsága — hogy képes emlékeztetni bennünket arra, honnan jövünk, és hová tartunk, anélkül, hogy bármit is kimondana. Csak hagyja, hogy a hang tegye a dolgát és összekösse mindazt, ami külön van. Jó koncertre járni!