Szinkretikus korunkban, amikor gondolatok és szándékok összeolvadnak a nagy szellemi „hátsóudvar” olvasztótégelyében, reménytelenül és romokban, csupán egy kognitív zűrzavar marad utánuk. Egyes kritikusok szerint a kortárs zenei művekből hiányzik az a fajta muzikalitás, mélység, érzelem vagy művészi minőség, ami a hagyományos, zeneileg gazdagabb produkciókat jellemzi. Ez részben azért lehet, mert sok előadó ma inkább a látványra, a történetmesélésre vagy a technikai újdonságokra fekteti a hangsúlyt, nem pedig a hagyományos zenei elemekre. A széles közönség eléréséért gyakran leegyszerűsítik a dallamokat és a ritmust, ami könnyebben befogadható, de kevesebb érzelmi mélységet ad. A modern technológia – például az auto-tune és az elektronikus hangszerek – szintén hozzájárul ahhoz, hogy a nyers, emberi hangzás háttérbe szoruljon.

Mindez azonban nem feltétlenül rossz. A zenei ízlés folyamatosan változik, és sok kortárs alkotó tudatosan kísérletezik új formákkal. Vannak, akik éppen a határok feszegetésében látják az értéket, és abban, hogy a muzikalitás fogalma is új jelentést kapjon. Végső soron a zene megítélése szubjektív, és ami valakinek hiánynak tűnik, másnak izgalmas fejlődés lehet. Ez rendben van… A kortárs kultúrában a közönség és az előadók értékrendje és preferenciái eltolódtak. Néhány művész és néző ma inkább a látványt, a koreográfiát vagy a történetmesélést helyezi előtérbe a muzikalitással szemben. Ezzel sincs gondom…

Az is igaz, hogy a kortárs előadások gyakran a műfajok és stílusok széles skáláját ölelik fel, és nem mindegyikük hangsúlyozza a hagyományos zenei elemeket. Egyes kortárs irányzatok, például a kísérleti vagy avantgárd művészet, tudatosan kerülik a muzikalitás hagyományos fogalmát. Talán ennek is megvan a maga jó oka és érvrendszere… Fontos megjegyezni ellenben, hogy nem minden kortárs előadó vagy művész törekszik a muzikalitás „kiszorítására”. Vannak, akiknek megvannak a sajátos indokai stílusbeli választásaikra, s munkájuk célja éppenséggel lehet egy másfajta kifejezési mód, vagy egy eddig nem tapasztalt módon kiváltott érzelem.

A technológiai és társadalmi forradalom közepette, amikor a változó paradigmák mindennapos sporttá váltak, folyamatos verseny figyelhető meg a nyilvános elismerésért. Elfogadom és megértem, hogy a modern szórakoztatóiparban erős hangsúly kerülhet a profittermelésre és a tömegízlésre. Ez oda vezethet, hogy az előadások a piacképességet és a látványt részesítik előnyben a katarzissal társított mélységgel és művésziséggel szemben.

Érdemes hangsúlyozni, hogy a művészetek értékelése erősen szubjektív. Amit valaki esetleg a kortárs előadásokban muzikalitás hiányának lát, azt egy másik néző/hallgató izgalmas fejlődésként vagy művészi kifejezésként élheti meg. A kortárs produkciók gyakran tükrözik a közönség ízlésének és preferenciáinak változását, valamint a művészek újító megközelítéseit. Végső soron a muzikalitás definíciója és az, hogy mi számít művészileg értékesnek, emberről emberre nagyban eltérhet. Vajon a zene túléli a technológiai fejlődést? Ha igen, hogyan és milyen formában? Vége van már az új kifejezési módok keresésének? Ami engem illet, nyugodtan várom, hogy a jövő bekopogjon az ajtómon… ó, várjunk csak… valaki épp most kopog… mennem kell.