Preambulum

Az elmúlt két évtizedben a fesztiválipar példátlan bővülésen ment keresztül, globális jelenséggé vált, amelynek nem csupán kulturális, hanem gazdasági és identitásformáló hatása is van. A nagy zenei, filmes vagy vizuális művészeti fesztiváloktól a rétegműfajok multidiszciplináris megnyilvánulásáig minden a kultúrához való demokratikus hozzáférés, a kreativitás ünneplése és a művészeti sokféleség jegyében zajlik. Mégis, e látványos és látszólag nyitott felszín mögött egy sokkal összetettebb – gyakran láthatatlan, ritkán és alig megfogalmazott – valóság rajzolódik ki. A fesztivál nem csupán a művészi megnyilvánulás tere, hanem egy okkultált alkuhely is, ahol hierarchiák alakulnak ki, szimbolikus tőkét osztanak szét, pozíciókat, hangokat, gondolatokat érvényesítenek (vagy épp érvénytelenítenek).

A láthatóság és befolyás finom dinamikájában visszatérő és érdekes jelenségek figyelhetők meg: gondosan kalibrált hivatalos beszédek, az „innováció”, „inklúzió” vagy „kulturális hatás” köré szervezett narratívák, előre meghatározott kurátori formulák, és az „eladható és népszerű” művészeti formák előtérbe helyezése a kényelmetlen vagy nehezen besorolható kifejezésmódokkal szemben. Létrejött egy többé-kevésbé tudatosan felépített közös történet, amely támogatja azokat a praktikákat, amelyek révén a többség naivitása könnyen kihasználható.

Ez az elemzés azokról a láthatatlan mechanizmusokról szól, amelyeket közvetlen és személyes tapasztalatom szűrőjén keresztül mutatok be – művészként, megfigyelőként és olykor e rendszer áldozataként. Egy olyan rendszeré, amely a kollektív lelkesedés látszatát kelti, miközben gyakran a manipuláció és a stratégiai érvényesítés elvei szerint működik, amint azt doktori disszertációmban részletesen elméletileg is kifejtettem. Nem vádirat ez, hanem kísérlet egy belső és személyes perspektíva bemutatására, amely képes harag nélkül, de tisztán rákérdezni a valóságra.

„Ki mondja el a történetet?” – A közös narratíva mint kontrollstratégia

Minden jelentős kulturális esemény – mielőtt művészi momentumok összessége lenne – valójában narratív konstrukció. Azt, hogy ki meséli a fesztivál történetét – és főként hogyan, döntően meghatározza, hogy a közönség hogyan érzékeli azt, valamint hogy kik válnak láthatóvá és értékeltté a szimbolikus térben. A kortárs fesztiválvilágban ez a történet sosem véletlenszerűen alakul: stratégiai konszenzus terméke, amely szervezők, finanszírozók, kurátorok és partnerek között jön létre – hol nyíltan, hol hallgatólagosan. Célja egy biztonságos, vonzó és befogadó keret megteremtése, amely azonban gyakran szelektív és kiszámítható: előnyben részesíti azokat a kulturális megnyilvánulásokat, amelyek egy könnyen fogyasztható, kereskedelmileg hasznos értékkészlethez illeszkednek.

Így alakul ki egyfajta ideológiai szűrő, amely előmozdítja azt, ami „beleillik” a hivatalos történetbe, és kiszorítja, ami zavarja azt. Ez a gondolkodásmód nem mindig szándékosan ártó. Akkor válik veszélyessé amikor automatikusan kezd működni, amikor a szelekció és reprezentáció mechanizmusai már külső elvárásokhoz igazodnak, nem a valódi művészi értékhez.

Számos fesztiválkörnyezetben láttam, hogyan reciklálnak és finomítanak ugyanazokon a formulákon, anélkül hogy valódi tartalmi újragondolás történne. Sokszor még a divatos fogalmak, mint a marginalitás, az experimentális jelleg vagy a művészi aktivizmus is beolvadnak egy olyan rendszerbe, amely egyszerűen kommunikációs kampánytémákká teszi őket. Amikor a domináns ideológia rögzül, már azt is meghatározza, milyen típusú művész számít relevánsnak az adott évadban. Sok alkotó kénytelen úgy átfogalmazni a saját diskurzusát, hogy illeszkedjen ebbe a külső történetbe – ami hosszú távon egyfajta esztétikai uniformizálódást eredményez.

Végül a kérdés nem csak az: „kik vesznek részt?”, hanem: „ki határozza meg azt a keretet, amelyben a részvétel egyáltalán értelmet nyer?” Ilyen környezetben nem beszélhetünk valódi kulturális demokráciáról, hanem törékeny ökoszisztémáról, amelybe csak feltételek mellett lehet belépni, és ahol a legitimitás csupán átmeneti, az ideológiai hasznosságon alapul – nem pedig az alkotás mélységén.

Művészek – részvétel és szolgáltatás között

Elméletben a mű és a művész a kulturális esemény magja. A valóságban azonban egyre több fesztiválkörnyezetben a művészt inkább tartalomszolgáltatóként kezelik, akit a szervezők mindenféle igényeihez, a célközönség elvárásaihoz vagy a médiapartnerek és szponzorok által diktált vonzósági szempontokhoz igazítanak.

A művészi részvétel így feltételes folyamattá válik, ahol a kifejezés platformjához való hozzáférést nemcsak az alkotás értéke határozza meg, hanem az is, mennyire kompatibilis a mű üzenete a fesztivál deklarált témáival, imidzsével vagy „értékeivel”. Eljutottunk oda, hogy a művészek gyakran öncenzúrát gyakorolnak – nem feltétlenül félelemből, inkább abból a szükségből, hogy egyáltalán bekerüljenek. Sokan úgy döntenek, hogy átalakítják vagy átírják projektjeiket, hogy megfeleljenek a pályázati feltételeknek, elfogadott terminológiát (fenntarthatóság, inklúzió, sokszínűség) emelnek be akkor is, ha ezeknek nincs szerves kapcsolatuk saját alkotói szándékaikkal. Ez a dinamika nem mindig tudatosul, de idővel esztétikai normává válik: a művészet kiszámíthatóvá, biztonságossá, egy gondosan becsomagolt kulturális valósághoz igazítottá válik. A mély kérdések, a kényelmetlen hangok csak akkor tűrhetők meg, ha fogyasztható formába önthetők, de ennek már erős kompromisszum szaga van.

Még súlyosabb probléma, hogy a láthatóság nevében egyre gyakrabban zajlik a művész szimbolikus kizsákmányolása. Felkérik, hogy képviseljen, hangot adjon, közösségeket aktivizáljon, mindezt úgy, hogy sem a kontextust nem elemzik kellő mélységgel, sem pedig kellő infrastruktúrát nem teremtenek, amely egy korrekt és ténylegesen művészeti elveken alapuló együttműködést tenne lehetővé.

Ebben az ökoszisztémában a művész egyszerre motor és árucikk. Hitelességet várnak el tőle, de formátumot kényszerítenek rá. Elköteleződést kérnek, de csak ideiglenes láthatóságot kínálnak cserébe. Valami újat várnak tőle, de kizárólag egy előre kijelölt kereten belül. Ez a feszültség a kreatív szabadság és a kötelező alkalmazkodás között a kortárs művész egyik legnagyobb kihívása lett. Paradox módon sokaknak a fesztiválon való részvétel egyszerre jelent szakmai elismerést és belső kiüresedést – hiszen gyakran többet várnak tőlük, mint hogy alkossanak: performálniuk kell.