A nyári vakáció alatt meghívnak néha gitártáborokba tanítani. A táborlakók többsége általában 8 és 20 év közötti „kolléga”. Egyeseknek már van némi tapasztalata a gitározásban, mások pedig teljesen kezdők. A bevezető elméleti foglalkozáson mindig megkérdezem őket, hogy a gitáros szolgálja-e a gitárt, vagy a gitár a gitárost? A többség válasza meghökkent és egy kicsit felkavar. Azt mondják ugyanis, hogy amúgysem számít már a gitár a világban. 

Mindig gondolkodóba ejt ez a válasz és ez a fajta pesszimista hozzáállás. Ami igaz az igaz, hallunk híreket, hogy hangszerforgalmazó kereskedelmi óriáscégek csődöt jelentenek be, azt is tudjuk, hogy világmárkás gitárgyártó mammutok küszködnek a fennmaradásért, azt is tudjuk, hogy az eddig istenített hangszerek minősége egyre kétségesebbé válik, halljuk azt is, hogy legendás gitárcentrikus klubok és koncertermek sorban zárják be kapuikat, azt is tudjuk, hogy egyes kereskedelmi rádiók zenei szerkesztőinek egyenesen felmegy a vérnyomása, ha gitárzenét hallanak, de akkor is… Hogyhogy nem számít már a gitár? Nem tudom és nem is vagyok hajlandó elfogadni ezt a dolgot.

1981 augusztusa óta – amióta megjelent az új közeg, az új médium, az új isten, a Music Television és a The Buggles együttes Video Killed the Radio Star című, ars poetikát hordozó, jövőt és ideológiát beharangozó videoklippje – minden átértékelődött, ez tény. A gitár szerepe és funkciója megváltozott… de ez éppen arra ösztönöz minket, hogy átértékeljük és újra felfedezzük magunkat, zenénket és szerepünket az új közegben.

A gitár nem halt meg – csak csendesebben beszél.

A zenei világ zajos lett. Loopok, autotune, beat dropok és algoritmusok formálják a toplistákat. A gitár, ez az egyszerű, fából készült hangszer nem is tud – és talán nem is akar – versenyezni ezzel. Nem is ez a dolga. A gitár már nem a tömeg eszköze, hanem a kapcsolaté. Két ember között. Zenész és hallgató között. Vagy csak az ember és önmaga között. És ez az, amit semmi más nem tud helyettesíteni. A gitár már régen nem csak arra való, hogy uralja a színpadot, hanem hogy megrezdítse a csendet. Hogy egy szobában, egy tábortűz mellett, egy kis színpadon vagy akár egy kórházi ágy mellett valami valóságosat adjon át.

A gyerekek közül talán sokan nem hallották még Wes Montgomery, Les Paul vagy Jimi Hendrix nevét. Nem tudják, mi az a „power chord”. Nem néztek végig egy élő koncertet. De amikor sikerül lefogniuk egy C-dúrt, és az megszólal – akkor valami történik. Ott valami megszületik. És az nem mesterséges. Nem digitális. Nem trend. Hanem élő.

Lehet, hogy a gitár ma nem divatos, de őszinte. Ebben a világban, ahol minden gyors és műanyag, pont az őszinteség az, ami újra értékké válhat.

A táborokban azt látom, hogy a gyerekek keresnek valamit, amit talán nem mindig tudnak még világosan megfogalmazni, de amikor megszólal a gitár a kezükben, valami visszhangzik bennük. Még ha nem is tudják, mi az. Talán csak egy akkord, egy érzés, egy kezdete valaminek.

Nekünk, akik hisszük a gitár létjogosultságát, nemcsak az a feladatunk, hogy visszahozzuk a régi dicsőséget, hanem hogy új értelmet adjunk a gitározásnak ma. Ne múltként, hanem lehetőségként tekintsünk rá. Mint egy eszközre, ami tanít, összeköt, lelassít, és segít embernek maradni.

Erős megyőződésem, még akkor is, ha naivnak tünnék, hogy gitárra, gitárosra és gitározásra mindig is szükség lesz, és örömet tud majd okozni a jövő emberének is. Ez a hangszer túlél stílusokat, trendeket, divathullámokat, mert ami kézen át szólal meg, szívből indul, és eltalál bárkit, aki nyitva hagyja magát neki. Nem mindenki lesz rocksztár, nem is ez a cél. De ha egy gyerek ma megtanul egy skálát, egy akkordot, egy hangközlépést – lehet, hogy tíz év múlva pont az tartja benne a lelket. Vagy valami teljesen újat hoz létre vele.

Ezzel a gondolattal várom a következő tábort, hogy egy kis modális elméletet tömjek a gyerkőcők fejébe csak azért is.