Az elmúlt napokban ismét egy értelmetlen vita – majdnem indulatos veszekedés – kellős közepén találtam magam, amikor is tudniillik 3 „kolléga” – néhány pohár bor és sör után – élő és már az égiek zenekarában tevékenykedő gitárosok és billentyűsök összehasonlítási értéklistáját próbálta felállítani. És akkor nekem ott megint értelmetlenné vált a létem, és ismét emlékezetembe jött az elvesztegetett idő édeskés íze. Kellemetlen és bizarr volt az egész...

De ha már feldobatott a téma, akkor lássuk csak, miről is van szó. Vajon mitől tekinthető jónak egy zenész?

Ez amennyire értelmetlen kérdés, annyira állandó eszmecsere tárgya a kávéházi pletykapartikon az elfuserált karrierű és ráérős „művészkedők” körében. Ha gyakorló, vagy ráadásul még sikeres zenész is vagy, akkor nagy valószínűséggel elképzelhető, hogy tanúja, vagy netalán tárgya is lehettél már ilyesfajta csevegésnek.

Vizsgáljuk meg, mi is kell ahhoz, hogy valakit egyáltalán zenésznek tekinthessünk. Ha valamiféle hangszert kezel, lehetőleg tudatosan és mások által elfogadott vagy/és élvezhető módon, akkor már alapjában véve megfelelhet a zenész státusnak. Ha esetleg még a zenéhez kötődő tanulmányai is vannak valamilyen szinten, az még jobb... de nem kizáró ok. Ha ezeken felül netán még főállásban zenélésből is él, akkor aztán tényleg a nagybetűs zenészről beszélünk.

Nem nagyon tud nekem senki olyan zenei karrierrel kapcsolatos helyzetről mesélni, amin valamilyen szinten ne mentem volna keresztül a több évtizedes pályafutásom alatt. Ebből a masszív tapasztalattömegből kiindulva, bátran és büszkén kijelenthetem, hogy a szakmánk nem versenyfutás, de főleg nem gőgök ütközése...

Hogyan lehetne egymással versenybe állítani például egy magas szinten képzett klasszikus zongoraművészt egy sikeres pop/rock zenekar billentyűsével, vagy egy többszörösen nemzetközileg díjazott jazzgitárost egy vendéglátós kollegájával? Mindannyian rengeteg időt, tehetséget, pénzt és reményt fektettek bele a pályájukba. Egyszerűen gyerekes és rosszindulatú az a pökhendiség, amivel a „ráérősek” előszeretettel és valahogy a saját képtelenségüket elismerve beszélnek, minősítenek és véleményeznek olyanokat, akik a vendéglátóiparban szórakoztatnak, vagy rock/pop zenekarban önkifejeznek, vagy pedig művészként szolgálják a zenét.

Mindegy az, hogy mi a műfajunk, mindegy az, hogy színpad, klub, vendéglő, hajó vagy privát party a munkahelyünk. A lényeg az, hogy működjünk hivatástudatunk és reményeinkhez méltóan. Így igazak és őszinték maradhatunk önmagunkhoz, és örülni tudunk a másik sikerének is. Ez a KÓD alapelve... Az elfogadás és az öröm.

Legyen a zene mindenkié – mondta Kodály, de a zenész csak a közönségé lehet, mert a Nagyérdemű nélkül mesterségünk, vagy művészetünk értelmét veszti. A közönség tesz minket naggyá és a közönség tipor vissza az ismeretlenségbe.

Sok sikert a megpróbáltatások útján!