Ami sok, az sok… 16 gitárom van, rengeteg effektusom, egy darab négy szintes rackem tele pedálokkal és mindenféle bufferekkel és converterekkel, két darab csúcs minőségű kézzel gyártott érősítő fejem, három darab hang ládám és ezek mellett van még két darab, nagyon drága gitár kombóm. A 40 éves karrierem alatt számtalan cucc fordult meg kezeim között, tömérdek számú pedálra tapostam és több száz lámpát cseréltem az erősítőimben. De minek? Kérdezem retorikusan… Mi értelme van ennyi cuccnak?

Fiatalabb koromban beteges szomjjal halmoztam mindent, épp ahogyan habzsoltam az életem, úgy gyűjtöttem a felszerelést és a dolgokat. Akkoriban azt hittem, hogy a mennyiség már elegendő garancia a minőségre is, és ha meglátják az emberek azt a temérdek cuccot a színpadon, már érzelmileg felkészülnek és el is könyvelik maguknak, hogy ez bizony egy jó koncert lesz. Szóljon nagyot és hangosat! Sajnos így van ez még a mai napig is. Sok a koncertre járó sznob, aki egy furcsa és beteges nosztalgikus mazochizmussal egy már nem létező világba képzeli magát a Marshall ládák falaival gazdagon felrakott színpad előtt. Ám legyen. Ki akarná aláásni egy koncert hangulatát azzal, hogy tanítgassa és minősítse a nagyérdeműt… nem igaz? Nem az én dolgom kijózanítani azt, aki önként álmodik. A koncert sosem volt tisztán zenei esemény – mindig is egy közös illúzió, egy rituálé volt, ahol a hangerő, a fények, a füst, a mozdulatok mind-mind részei a varázslatnak. És mint minden varázslatban, itt is kell a közönség, aki hinni akar.

De ma már máshogy tekintek minderre. Ma már tudom, hogy a valódi súly nem a wattban mérhető. Hogy a csendek között rejlő feszültség legalább olyan erős tud lenni, mint egy odacsapott power chord. Hogy kevesebb hangszerrel néha több szólal meg. És hogy az őszinteség mindig áttör a látványon, ha valóban ott van. Nem, már nem pakolom fel a színpadra az összes cuccomat csak azért, hogy „nagyobbnak” tűnjek. Elég, ha tudom: amit játszom, az belőlem jön, nem a vasból meg a fából. Mert végül úgyis az marad meg az emberekben, amit éreztek – nem az, amit láttak. Aztán eljött az a pont, amikor már nem volt mit felpakolni. Se színpadra, se magamra. Az ember azt hinné, a kiégés hirtelen jön – de nem. Ez lassú erózió. Egy reggel arra ébredsz, hogy a hangerő már nem tölt fel, csak fáraszt. Hogy a fények nem izgatnak, csak vakítanak. És hogy a dal, amit ezerszer lejátszottál, már nem a tiéd. Ott állsz a rutinban, mint egy árnyék. Játszol, mert azt várják, nem mert úgy érzed. És ha elég sokáig csinálod így, elfelejted, miért kezdted el az egészet.

De a csend... a csend tanít. Amikor végre elhallgatsz, és nem marad más, csak a saját gondolataid zaja – na, ott kezdődik az újrakezdés. Nem katarzis, nem nagy feltámadás. Csak egy halk felismerés: ha újra akarsz játszani, előbb újra kell élned. Nem másoknak, nem a színpad kedvéért, csak magadért. És ez az újraélés nem hangos. Nincs benne nagy ígéret, nincs benne eskü, csak apró mozdulatok vannak. Egy reggel, amikor felkelsz, és nem félsz, vagy este, amikor nem akarod elsietni az időt. Egy pillanat, amikor nem akarsz máshol lenni. Ez nem győzelem, nem is diadal. Ez egyszerűen az, hogy megint lélegzel, és talán ez elég is.

Most újra tanulok. Kevesebből többet mondani. Játszani, mert akarok – nem mert muszáj. Új dalokat írni, nem azért, hogy eladjam őket, hanem hogy megérkezzek valahova. És ha szerencsém van, talán más is eljön oda velem. Ahogy múlnak az éveim, egyre kevesebb és kisebb felszereléssel dolgozok. Két gitárt, egy lapsteelt és egy kicsi, alig egy kilós erősítőt és egy hozzá tervezett picike, 12 colos hangládát viszek magammal. Egyre több hangsúlyt fordítok a minőségre és a tartalomra. Figyelek és keresem, hogy meghalljam a zeneiséget és az egyéni, klisémentes akkordfűzéseket, pazar megoldásokat, frazálasokat és a ritmikus változatosságot. A zenét keresem. Persze, ehhez hozzásegít a remek hangszer és a gazdag hangminőség is, de a legfontosabb azért mégiscsak a tartalomteremtő játékos zenész, a szónikus varázsló marad.