A poszt-igazság kulturális korszakában – amiben most élünk, feloldódnak és megváltoznak mindazok az értékrendek és támpontok, amikre a 20. század eszméi, erkölcsi kódjai és társadalmi berendezkedési formái épültek. Tudjuk jól, hogy minden kulturális korszak homlokegyenesen és kimondottan az antitézise az előtte lévőnek. Ezt a történelmi és antropológiai dinamikát mindenkinek tudnia és értenie kell, aki zenével, művészetekkel, tudománnyal, irodalommal, politikával vagy szociológiával foglalkozik. Ezen információk és elemzések hiányában minden – amúgy jószándékú próbálkozás – szánalmas dilettantizmusba torkollik.

Kedves olvasóim közül bárki jogosan megkérdezheti, hogy mi köze van a gitározásnak ezekhez a dolgokhoz.

Elméletileg és hivatásának teljes felelőségtudatában minden zenésznek ismernie kellene a hangok történetét és az általuk gyakorolt hatásokat a különböző történelmi-kulturális korszakokra és azt, hogyan befolyásolták ezek a korszakok a hangok időbeni és térbeli elrendezéséből fakadó zenei irányzatokat és stílusokat. A zenész által „kibocsátott” hangnak, vagy harmóniának megvan a saját történelmi és esztétikai fejlődése és funkcionalitása. Ezt az utat ismernünk kell ahhoz, hogy megértsük többek között a kortárs hangzások természetét és okát. Semmi sem történik véletlenül, semmi sem keletkezik az ürességből. Ezeket megértve, talán nem fog majd idegesíteni egy olyan zenei hangzás, ami nem felel meg tökéletesen az ízlésvilágunknak és ezáltal nem öntjük a világra szélsőséges és tudatlan véleményünket – amivel csakis feszültséget és ellenszenvet keltünk majd.

A sikerről nagyon sok szólás, mondás, motivációs beszéd és legenda kering a köztudatban. Ezek általában pozitív, követésre méltó, példaértékű és felemelő hangvételűek. Mesék, filmek, regények, mítoszok, dalok, versek, balladák születtek a siker és a sikeres ember legendájából. Ezek szerint egy sikeres embert csodálni kell, akitől minden körülmények között csak tanulni lehet. Tényleg igy lenne ez?

Azt mondják, hogy a siker egy nagy „kábítószer” is egyben… Hm, valószínűleg mindenkinek mások a preferenciái ezen a téren, de ez most mellékes…

Több évtizedes tapasztalatom és kompromisszummentes értékrendem szerint kétféle siker létezik.

A konjukturális siker – amikor is a kedves „sikeres” illető egyszerűen belecsöppen egy már előtte jóideje működő sikeres szituációba. Ilyenkor az újdonsült sikerlovag azonnal magáévá teszi a szituációt és olcsó önkívületében, felrobbanó lelkiismerettel olyan biztonsággal jár-kel a világban, mintha egyenesen ebbe a helyzetbe beleszületett volna. Nincs semmi vesztenivalója, csak önfeledten sütkérezik a mások által teremtett siker fényében. Nem tekinti sajátjának az esteleges kudarc lehetőségét, nem terhelik a siker fenntartásának teendői és költségei, nem vállal felelőséget semmiért, de esetenként előszeretettel nyilatkozik „szakértői hozzáértéssel” és szélesen mosolyogva a siker szituáció részleteiről. Ha azonban a siker szituáció befuccsolna, akkor sikerlovagunk egyszerűen tovább áll és más hasonló szituációk után kezd nézelődni. Ismersz ilyen karaktereket?

A megteremtett siker viszont az a fajta, amit az ember saját maga kovácsol és hozzáértéssel kultivál. Ilyenkor biztosak lehetünk abban, hogy komoly tudás és tehetség alapozza meg mindazt, amit csodálunk és értékelünk sikeres emberünkben. Ez a fajta siker nem kábít és nem vakít, mert összhangban van mindennel, amit cikkem első részében írtam. Jelenkori kulturális korszakunkban az ilyen fajta sikerhez vezető út hosszú, göröngyös és bizonytalan. Tele van alattomos csapdákkal, veszélyes akadályokkal és kiábrándulásokkal. Nagyon könnyen meginoghat a másokba vetett bizalom, sőt, a magunkba vetett bizalom is sokszor kemény próbának van kitéve. Mindezek a nehézségek tulajdonképpen a feltételei egy maradandó és konjunktúra teremtő sikernek, amiből aztán nagyon sok sikerlovag hasznot húz majd. Az ilyesfajta sikerhez vezető úton mindenféle „tettre kész és segíteni akaró” egyénnel találkozhatunk, akik a legmesszemenőkig garantálják lojalitásukat és rátermettségüket. Aztán az első komolyabb megpróbáltatásoknál már nyomukat sem látni, egyszerűen eltűnnek. Persze, minden előrelépéshez kell egy csapat – mint ahogy ezt már Minarik Ede is megmondta a Régi Idők Focijában, de azért be kell látnunk, hogy az ember a sikeréhez vezető úton előbb-utóbb mindig egyedül marad… Sőt, a siker csúcsán aztán méginkább. Mert szerettei, barátai, társai szép lassan irigykedve és féltékenyen kezdenek viszonyulni a megteremtett sikerhez és szép lassan magára marad az ember, sikere csúcsán legyengülve, néha eladósodva, pletykák és rosszindulatú kommentek kellős közepén találva magát. Csak a tudása és a tehetsége marad, amire mindig is számíthat, senki és semmi más. Minden konjunktúrát teremtő sikeres ember előbb-utóbb abban a bizonyos elefántcsonttoronyban találja magát, sikere csúcsán ugyan, de saját sikere áldozataként is egyben…

Átmentem ezeken a dolgokon és saját tapasztalatomból kiindulva bátran állíthatom, hogy a siker a társadalmilag elfogadott középszerű lét egyik legnagyobb ellensége. De legyőzhető és túlélhető, mert titokban mindenki valamiféle sikerre vágyik, ugyanakkor sokan meg is ijednek tőle és akkor ádáz ellenfelei lesznek a sikerét büszkén felvállalónak. Ugye milyen furcsa és ismerős ez a kettősség?

Csakis akkor vágjon bele bárki a saját sikerének a megteremtésébe, ha ehhez alapos tudással, tehetséggel, kellően edzett és felkészült lelkierővel és jellemmel rendelkezik. Másképp egy örökösen frusztrált, mérgező és összeférhetetlenül kicsinyes, és szomorúan sikertelen emberrel fogjuk szembe találni magunkat. Ez nem jó senkinek sem. Ez minden területen érvényes, de én főleg egy hivatásos zenész szempontjából közlöm ezt a cikket.

Úgyhogy mindenki vigyázzon arra, mit akar saját magától és a világtól. Mindenhez tudás, ambíció, kitartás és erős jellem kell… Ha már amúgy is magára marad az ember, akkor legalább a sikere csúcsán érje ez a felismerés. Sok sikert konjunktúrátok megteremtéséhez !