Ha egyszer megkérdezné tőlem valaki, hogy mit gondolok a sajtóról, akkor bizony egy bonyolult helyzetben találnám magam, mert a válasz nem lehet sem egyszerű, sem egyértelmű.

A sajtó, elméletileg, az igazság közvetítője kellene hogy legyen, a társadalom egyik legfontosabb pillére, amely informál, kritizál, és egyensúlyban tartja a hatalmat. De a gyakorlatban ez az eszmény gyakran torzul, manipulálódik, és elveszíti eredeti célját.

Egyrészt ott van a klasszikus újságírás, amely tárgyilagosságot és felelősséget kellene hogy képviseljen, de a mai világban ezt egyre inkább felváltja a szenzációhajhászás, politikai lojalitás és a rejtett érdekek kiszolgálása. Az információ nem pusztán információ többé – stratégiai eszközzé válik, amelyet különféle hatalmi csoportok saját céljaik érdekében használnak fel.

Másrészt az új technológiai korszakban a sajtó elvesztette a monopóliumát az igazság felett. Az internet és a közösségi média megteremtette a lehetőséget, hogy bárki híreket közöljön, véleményt formáljon, és tömegeket érjen el, de ez egyben a hitelesség széteséséhez is vezetett. A valóságot hamis narratívák, félinformációk és propaganda torzíthatja el, gyakran észrevétlenül.

És végül, ha teljesen őszinte akarok lenni, a sajtóval kapcsolatos érzéseimet egyszerre hatja át a tisztelet és a mélységes bizalmatlanság. Tisztelet, mert hiszem, hogy léteznek még olyan újságírók, akik valóban az igazságot keresik, akik a felelősségteljes tájékoztatás eszméjét hordozzák magukban. De bizalmatlanság is, mert tudom, hogy a legtöbb médium mögött pénz, hatalom, ideológiai irányultság és érdekek állnak, amelyek befolyásolják, hogy mit mondanak el, és mit hallgatnak el.

Így ha valaki megkérdezi tőlem, mit gondolok a sajtóról, csak egy paradox választ adhatok. Egyszerre látom benne az egyik legfontosabb intézményt és az egyik legnagyobb veszélyt. Egyszerre tudok benne bízni, és egyszerre kell óvatosnak lennem minden szóval, amit közöl. És talán épp ezért a legfontosabb feladat ma nem az, hogy elhiggyük, amit mondanak, hanem hogy megtanuljunk olvasni a sorok között.

De ha egyszer egy zenésznek adatik meg, hogy sajtót írjon, akkor hirtelen két világ határán találja magát és felmerül a kérdés: képes-e a zene világának szabadságát átmenteni a szavak korlátokkal teli rendszerébe? Vagy akarata ellenére ő is része lesz annak a gépezetnek, amely lefordítja a művészetet reklámra, az inspirációt stratégiai üzenetre, az alkotót pedig egy könnyen fogyasztható márkává?

Lehet-e egy zenész igazmondó újságíró? Képes-e megőrizni művészi érzékenységét, és vissza képes-e csempészni a szavakba az igazságot, vagy beleolvad a médiagépezetbe, ahol minden hírnek ára van, és minden mondat mögött valaki érdeke áll?

De ha egyszer egy zenésznek adatik meg, hogy sajtót írjon, talán mégis egy esély is adatik arra, hogy másképp beszéljen a művészetről. Esély arra, hogy ne legyen csak információközvetítő, hanem a szavakban is ott legyen a zene – az igazság és az érzés együtt. Esély arra, hogy a sajtó is újra felfedezze a művészet igazi arcát – nem mint terméket, hanem mint létezést.