Ez egy roppant fontos és érzékeny téma, amivel a nagy többség nem mer, vagy nem akar foglalkozni. Ettől a kérdéstől általában idegrohamot kapnak a gyakorló, és főleg a dilettáns módon amatőr „kollegák”.

Nagyon sokan egy bizarr egzisztenciális csapdában élnek és tevékenykednek eme dilemma szellemisége miatt. A kollegák nagy többsége – anélkül, hogy ezzel tisztában lenne – egy állandó hamis és előítéletektől hemzsegő önbecsapást él át… Magában véve nem lenne ezzel semmi baj… de a gőg, a túlzott és olcsó sikerre való törekvés egy virtuálisan párhuzamos, gyerekesen önámító létezést idéz elő. Persze van olyan, akinek ez az állapot teljesen megfelel, és van olyan szerényebb kapacitású zenész, akinek ez az egész egyáltalán nem mond semmit…

De lássuk, miről is van szó…

Ősidőktől már az ember szükségét érezte félelmei kifejezésnek és arra törekedett, hogy valamilyen egyezséget kössön a megmagyarázhatatlannal. Így jelentek meg az első és ösztönösen alakult ritmusok, amik vakkantásokkal színezett kezdetleges táncokban nyilvánultak meg. Az idők múlásával egyre artikuláltabban és tudatosabban táncolt, énekelt és nyilvánult meg az ember, keresve a válaszokat arra, ami vele és körülötte történik.

Egészen a reneszánszig a zenének főleg szakrális funkciója volt. Mindig valami magasabb és félelmes autoritást szolgált és imádott. A sötét középkorból kilépve viszont megváltozott a helyzet.

A reneszánsz, az újjászületés korszaka egyfajta „remake-je” volt az ókori fejlett civilizációk (főleg a görög) eszmei és filozófiai értékrendszernek. Ismét az ember került a középpontba. Minden művészeti kifejezési forma – gondoljunk csak a csodálatos és részletes képzőművészeti alkotásokra, ezt a szellemiséget követte és vallotta. Ógörög mintára megjelent a modern professzionális színház kezdetleges változata, a Commedia Dell’Arte. A zene egy erős laikus jelleget kapott, újra megjelentek a különböző zenei ritmusok, és ezzel együtt az ebből természetszerűen fakadó táncformák. Mondhatjuk, hogy a különböző művészeti megnyilvánulások – és ezeken belül a zene – egy új társadalmi funkciót kezdtek kialakítani, éspedig a szórakozást.

Azóta minden laikus művészeti megnyilvánulás tulajdonképpen a szórakoztatóipar ilyen-olyan terméke, persze minőségi és tartalmi szempontból roppant sokszínű és sokrétű a felhozatal. Amikor a barokk, a klasszikus, vagy a romantikus zeneszerzők nem szakrális műveket írtak, akkor bizony ők is a korabeli szórakoztatóipari ajánlatot gazdagították.

Így van ez ma is… a világ zenészközösségének 98 százaléka a szórakoztatóiparban dolgozik. Nos, ezen belül beszélhetünk zenei szolgáltatásról és a zene művészetéről.

A két megnyilvánulási forma között egy egyszerű különbség van… éspedig a rutin. Amikor az előadó csak reprodukciókat közvetít, hívják őt akár Metallica-nak, vagy Beyonce-nak, vagy egy bármilyen szimfonikus zenekarnak, amikor ugyanis minden egyes koncert/fellépés/muzsikálás/vendéglátózás hangról hangra megegyezik, akkor zenei szolgáltatásról beszélünk. Ugyanakkor az az előadó, aki minden egyes fellépésével újat és izgalmas, előre be nem latható zenei helyzeteket produkál, már a művészet otthonában érezhetjük magunkat. Ez a két megnyilvánulási forma két különböző és egymástól ellentétes etikai hozzáállást követel meg.

Tény az, hogy egyszerre nem lehet két mestert szolgálni. Éppen ezért nagyon nehéz elköteleződni, vagy pálcát törni bármelyik említett megnyilvánulási forma felett. De mindnyájan tudjuk, hogy mivel meg kell élni valamiből, ez a két dolog nem zárja ki egymást… Utóvégre csakis a kedves kollegák aspirációi és karaktere által meghatározott személyes választása a döntő ebben a kérdésben. Én csak megpróbálok rávilágítani a mindenkori zenész etikai magatartásának a szükségességére és megértésére.

Mindenkinek sok sikert a továbbiakban…