Sokszor megfordult már a fejemben az a feltételezés, hogy az emberi „érzékenység” nem is olyan talányos és érthetetlen, mint ahogyan egyesek ezt mindenáron próbálják elhitetni a világgal. Általában a jólneveltség, a kedvesség, a tudás és az ezekből következő magabiztosság lazábban, vidámabban, derűsebben és bölcsebben állíthat mindenkit a megpróbáltatások elé, emellett még tompítani is képesek azt az úgynevezett „érzékenységet”, ami kellemetlenné teheti az emberi kapcsolatokat. 

Egy magamfajta műkedvelő antropológus számára, aki egy kilátástalanságba torkolló általános történelmi paradigma megértése szükségéből nyitott szemmel és lélekkel figyeli a körülötte zajló és megnyilvánuló viselkedési formákat, remek tanulmányi anyagot szolgáltat a jelenkor tapasztalata. Ezen belül főleg a zenésztársadalom pszichológiája és viselkedési modellje érdekel. A legtöbb dalom témája is ezekből a megfigyelésekből fakad.

Minket – zenészeket – több dolog köt össze, függetlenül létterünktől, szociális státuszunktól vagy jóléti helyzetünktől. Elsősorban a zenélés varázsa és öröme a leglátványosabb és legnyilvánvalóbb közös vonásunk. Aztán mindannyiunkban megvan a nagyra törés és egy bizonyos többsíkú illúzió valóra váltásának a lehetősége, egy-egy sikeres fellépés tapsokkal alátámasztott felemelő ragozhatósága, és esetenként a szakma epésen orrfintorgatós rábólintása. Emellé felsorakoznak aztán a kissé kényelmetlen dolgok, mint például a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság, a mozgástér fenyegetettsége, az igazságtalanság, a kapott és esetleg az adott „jobbegyenesek” keserűen lelkünkön nyomot hagyó summája és – egyeseknél – a hasztalanság érzete. Érthető és teljesen elfogadható tehát, hogy a kényelmetlen dolgok ellen mindannyiunk kifejleszti a saját kis védelmi rendszerét, ami tagadásból, az érzelmi kiszolgáltatottság félelmétől kialakult szövetségekből, egyfajta szigorú és barátságtalan viselkedési formából, olykor aljas megfúrásokból vagy netalán rosszindulatú pletykák elindításából tevődik össze. Érthető módon – jóérzése, tudása, lelkiállapota és intelligenciája függvényében – ez mindenkinél másképp nyilvánul meg.

Ugyanakkor – és ezzel gondolom mindenki egyetérthet – abban a pillanatban, amikor valaki kapcsolatba kerül a zenével és ráteszi a kezét egy hangszerre, valamiféle mágikus erővel töltődik fel, ami miatt már egy kicsit másképpen érzi magát a többiekkel szemben. Mindannyian átmentünk ezen a metamorfózison, feldolgoztuk, megértettük, de a kezdetekben nem is gondoltuk azt, hogy esetleg másokat zavarhat lelkesedésünk és büszkén felvállalt másságunk. Ennek hatékony kezelése és mások csodájára járó gyümölcsöztetése ismét csak tudás, nevelés és intelligencia függő.

Ezeket a megnyilvánulásokat, egy felületes kívülálló nagyon könnyen arroganciának vagy gőgnek érzékelheti.

Ám legyen... az vesse ránk az első követ, aki függetlenül tevékenységi körétől, ehhez hasonló helyzetekben még nem találta magát.

De figyelem... ne keverjük össze a tényekkel alátámasztott magabiztosságot a gőggel, ami nem más, mint a rózsaszín ködben fogant vágyakból összetákolt önigazolás laza védelmi rendszere. Mert a színpad, ugye, nem mindenkié...

Minden országban, ahol éltem és hivatásos zenészként működtem, alkalmam volt első kézből megismerni a kollegák szokásait, véleményeit, frusztrációit és ideáljait. Az emberi természetből fakadó fundamentális tulajdonságaink nagy részben hasonlóak a külföldi társainkéval. A különbség viszont az illető társadalmak eredete és működése hatására kialakult reakciók összefüggéseiben található. Egy amerikai, kanadai vagy angliai zenész sosem fog áskálódni és sohasem fog kollegák ellen beszélni senkinek... Sokkal jobban el van foglalva a saját egzisztenciájával és pályájával, amit bátorít és tisztel az a társadalom, amiben él. Számára biztosítva van minden siker és jólétcentrikus mechanizmus, aminek évszázadnyi hagyománya garantálja a tehetség tudatos és biztos befutását. Egy francia zenész attitűdjében például – a már felsoroltak mellett – érződik az a kényelem és biztonságtudat, amit országa évezredes kollektív birodalmi nagyképűsége és gyarmatosító mentalitása gerjeszt.

Kelet-európai társadalmakban viszont egy érdekes történelmi-kulturális paradigma és egy bizonyos ideológiai beidegződés miatt a zenét befogadó közeg egy állandó mentális csapdává alakult zsákutcában éli meg szánalmasan időtlenségbe fagyott hozzávetőleges nosztalgiáját egy olyan életérzés után, amit talán sohasem fog igazán megtapasztalni.

Bármennyire is tehetségesek és jószandékúak a keleteurópai kollegák, önhibájukon kívül egy állandó tejfelesuborkasaláta-ízű-zsírfoltokat-hagyó-pörkölt-szagú önérzettel találják szemben magukat, ami az illuzórikus szocialista munkás-paraszt felsőbbrendűség emlékéből táplálkozó pökhendiség különös megnyilvánulásaként gátolja a kibontakozást. Itt Kelet-Európában mindnyájan ebben a hajóban evezünk, de örömmel tapasztalom, hogy vannak már kollegák, akik megértették ezeket a jelenségeket, és ezek függvényében alakítják karrierjüket. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy több generációra van ahhoz szükség, hogy régiónk felzárkózzon a minket érintő világpolgári szemlélethez.

Ha indulnék és nyernék a választásokon, első dolgom a Gőg Minisztérium megalapítása lenne és bevezetném a gőg adót. Ennek részleteit, természetesen, miniszteri kinevezésem után fogom majd közölni.

Ergo, szavazz rám!!!