Ő a Mindenható… Ő a Nagyérdemű… Érte élünk, belőle élünk, miatta élünk… A közönség emel fel, használ, élvez és megbuktat... Pokollá, vagy Édenkertté tudja tenni az életünket. Ameddig világ marad a világ, mi mindig a közönség kiszolgáltatottjai leszünk.

De lássuk csak, miről is van szó egy performer szemszögéből?

Mikor kiállsz a színpadra – már amikor színpadhoz jutsz, egy amorf és sötét tömeget találsz magad előtt. Kitárt szájjal lesi és vadássza a gyengeségeidet, hogy bekaphasson és megemésszen. Ugyanakkor elvárja tőled, hogy olyan nagyszerűnek mutasd magad, amilyennek elképzelt. Félelmetes, nagyszerű kihívás ez. Próbára tesz és megmér mindannyiunkat. De pontosan ezért az érzésért váltunk előadóművészekké, mazochista gőgbajnokokká.

Ez az amorf tömeg kívánja, hogy „megerőszakoljuk”, hogy megsirassuk, hogy megnevettessük, hogy foglalkozzunk vele. Ezt jogosan várja el tőlünk, mert „szerződése” van velünk, ez pedig maga a belépőjegy... Igen, ez a váltóeszköze a produkció és az elvárások közötti dimenziónak. Az ingyenes előadások/koncertek nem kötelezik semmire a művészeket, de a közönséget sem. Ebben az esetben a színpadon álló esetleg a saját hivatása szembeni tiszteletből ad minőséget, nem a közönségért.

Az ókorban már megjelentek a showbusiness kezdetleges, de meglehetősen szervezett megnyilvánulásai – gondolok itt a görög színházra, a gladiátor harcokra, a harci szekérhajtó versenyekre és a különböző fesztiválokra. A néhol fellelhető szakrális funkció mellett a cél egy minél nagyobb tömeg egybegyűjtése volt valamiféle vonzó ürüggyel. Ezek jól meghatározott szociális funkciója remekül szolgálta az akkori, és szolgálja a mindenkori hatalmi rendszerek érdekeit és népességfegyelmezési stratégiáit. Mindnyájan hallottuk már a cirkuszt és kenyeret kifejezést. Azóta ezek a dolgok annyira beépültek már a köztudatba, hogy roppant precíz hatékonyságuk már fel sem tűnik igazán senkinek.

A korai középkor óta – amikor is megjelentek a mai értelemben vett szórakoztató ipar első megnyilvánulási formái, gondoljunk itt csak a Nyugatrómai Birodalomban oly népszerű pantomim és tánc játékokra, vagy később a reneszánsz legnépszerűbb előadási formáira, a Comedia Dell’Arte-ra és az Erzsébetkori Angol Színházra, ahol már színészcentrikus és többnyire improvizatív történeteket láthatott a szemlélő – a közönségnek mindig igaza volt, igaza van és igaza lesz. Ezt a színpadon állónak el kell fogadnia, ha tetszik, ha nem.

Az 1789-es francia forradalom gyökeresen megrendítette a társadalmi rendet. Ettől a pillanattól tekinthetjük a szociális fejlődést önpusztítónak. Ennek a hatása alatt élünk a mai napig is.

A 19. század elején életre kelt az intézményesített névtelen közönség. Ezzel egyidőben megjelent a közpénzek civil jellegű elosztásának a problematikája is, ami azóta a mindenkori önkormányzatoknak örökös fejtörést és gondot okoz. Ez a dilemma táplálja az ingyenes – gyakran nagyszabású, de néha kérdéses – kulturális események és produkciók létjogosultságát a hozzátartozó korrupciós feltételezésekkel együtt. Mert ugye mindig voltak, vannak és lesznek az elosztásból kimaradók, akik igazságtalanságnak tekintik önmaguk és művészetük kirekesztését.

De vajon hogyan lát minket a közönség? Erre a kérdésre mindig gondolnunk kell…

Sokszor előfordul, hogy mi is – színpadi emberek – a közönség soraiban ülünk, amikor mély figyelemmel és elragadtatva követjük az előadást, vagy a koncertet.

Az elképzelhető ugyan, hogy mi egy kicsit elfogultan és profibb szemmel nézzük és hallgatjuk az előttünk feltáruló produkciót, de azért mi is várjuk ám a nagy katarzist.

A színpadon álló embernek sohasem szabad lenéznie közönségét, hiszen a nagyérdemű megelőlegezett bizalmával és nyitottságával egyaránt részese a produkciónak. Ezt a felelősséget tudnia és éreznie kell a fellépőnek. Ez önmagában egy paradoxon, mert mi nem a közönségnek akarunk mindenáron megfelelni, mégis nélkülük értelmetlenné válik a létezésünk. Tulajdonképpen ez hivatásunk etikai lényege, éspedig az önfegyelemmel és tudatossággal gyakorolt sajátos hatalom megélése.

De amit színpadon

A népnek hirdetünk,

Ne hazudtolja meg

A cselekedetünk. (Petőfi Sándor, Színészdal)