Elstartolhat a mérkőzés, a csapattagok hol kapkodó, hol alapos bemelegítés után kikocogtak a pályára, figyelmesen várják a hivatalos sípszót. Átlagéletkoruk 53 év, a nők aránya 18 százalék, szintén ekkora a „noviciusoké”: Lavinia Șandrut és Daniel Funeriut kivéve, a többiek már futottak köröket államfőjelöltként.

Ezekből a száraz statisztikákból aligha lehet árnyalt összképet barkácsolni, mint ahogyan ideális portrét is nehéz lenne körvonalazni. Alapállásként fogadjuk el, hogy bármelyik szereplő hozzátehetne a maga batyujából ehhez az ideálist közelítő fantomképhez. Igen, még Simionban is biztosan lenne valami (újra)hasznosítható! Na de, induljunk ki abból a hipotetikus feladványból, amely a 2025-ös esztendő Romániájának leginkább passzoló elnökét eredményezné.

Hozzávalók: karizma, kommunikációs készség (idegen nyelvek), bölcsesség, munka/stresszbírás, intelligencia, empátiakészség, humor… és még sok egyéb adalék, amivel az olvasó felruházná piedesztál előtt toporgó hősünket. Ez persze megint túl általános és könyvszagú. Olyan szereplőt vár közéletünk, aki eléggé higgadt és kellőképpen határozott, hogy a konfliktuszóna közelében levő országot ellavírozza, befele meg makacsul hozzákezd a bizalom és tisztelet újraépítéséhez. Nyilván ez is csak halovány ötlet, mondhatni szabványszöveg. A kampányban elpuffantott ígéretek zöme valójában nem kongruens az elnöki munka- és hatáskörrel, mintha csak rásegítene arra az eleve torz elváráshorizontra, ami a román államfő iránt ötévente megfogalmazódik. Az államfőnek, még jelölt korában persze lehet véleménye a napelemparkokról vagy a street art legújabb formáiról, a deltabeli halászatról meg az élsportolók státusáról, sőt az se árt, ha nem fogadja zavart hatásszünettel a kérdést, amely legutóbbi olvasmányait firtatná.

Az intézmények garmadájának, mi több a politikai felépítmény majdnem egészének válságában most hatványozott a kívánalom: jöjjön valaki és tegye-terelje mederbe a dolgokat. Válogatottunkból legalább heten-nyolcan alig kapnak labdát a meccsen: de jó játékos a pöttyös nélkül is tud teljesíteni, zavart okoz, harsánykodik, területet fed le, ha kell szabálytalankodik, (elköveti az úgynevezett hasznos faultokat) esetleg teátrálisan felbukik. Közben meg abban reménykedik, nemcsak megbízói lesznek elégedettek, hanem ő maga is kicsit menedzseli saját médiatükrét, s a mérkőzésben szerzett élményeket javában kamatoztatja majd, ha újból lelátóra kerül.

Akkor milyen is a mi álomcsatárunk, szuperhátvédünk, pazar középpályásunk vagy csodakapusunk? Az elnöknek, alkotmány adta feladatai és mozgástere mellett vízióval kell(ene) rendelkeznie: nem az utolsó részletekig kidolgozott távlati elképzeléssel (mert az már vészesen közelít a rögeszméhez), inkább elnagyolt, ám határozott mozdulatokkal felvázolt perspektívával. Olyan jövőképpel, amely lehetővé teszi a menet közbeni árnyalást, akár fővektorok újragondolását. A majdani eredmény reményében nem fog sekélyes kompromisszumokba bonyolódni – inkább kivár, prioritásokat módosít, technikát vált. A feladat fontosságát tudatosító közszereplőre gondolok, nem a mandátum oromzatán megszédült elhivatottra. Esélyként és nem kegyként viszonyul a Cotroceni-palota ötéves albérlőjeként. Akinek lehetőleg rendben kellene hagynia maga után a vélhetően egyre lakhatóbb és funkcionálisabb palotát, s mindazt, amit e „munkahely” jelképez.