Józsi bácsit világéletemben öregemberként ismertem. Szemközt lakott, hétvégeken akkurátusan – egyesek szerint túlontúl matatva – tisztogatta a sánc peremét, és méhészkedett. Mindeközben pedig várta az amerikaiakat (ilyenkor elnéző, de palástolt mosolyt illett bemutatni, legalábbis gyermekként így láttam, valahányszor téma lett ilyenformán az amcsik deszantos megjelenése az aranyosszéki faluban). Amerikait pedig nem sokat láttunk jó ideig. Egy alsófalvi, villaszerű épületről tudni vélték, hogy valami amerikás román építette a két világháború között. Magyartanárnőm nagybátyja élt még odaát, és a tanárnőt, ki egyben oszink is volt, a hetvenes évek közepén kiengedték rokonlátogatni. Sztorikat hozott, például a hollywoodi stúdiókban tett látogatásról mesélt, anyám meg kapott tőle egy óriáskaktuszt ábrázoló arizonai tájképet műanyag asztali alátétként. Az udvaron zajló cowboyos-indiános játékainkon kívül még volt egy konkrét találkozás az Egyesült Államokkal (az üres cigisdobozok fervens gyűjtése mellett): szomszédunkba pakk érkezett szintén odaátról, benne márkás farmernadrág. A címzett srácnak szűk és rövid volt, ezért a bátyám rástartolt. Nagyanyám támogatta a tranzakciót, de mikor meglátta, hogy „egy semsemmi cájgnadrágra” adott pénzt, napokig sárga volt bele. Így voltunk mi Amerikával, és persze a jó kis Orion rádión recsegve fogható Amerika Hangjával, amelyről sokáig úgy hittem, tényleg a nagyvízentúlról sugározzák.

Második hullámban már korosztályombeliek kalandjai, harmadikban pedig a rádiós interjúalanyok (jogvédők, tudósok, egyházi illetékesek, képzőművészek, satöbbik) élményanyaga hozta közelebb a Júnájtidsztéjtsz világát.

A negyedik hullám éppen most lep el: torkig lehetnék az USA-val, de legalább telítődve. Nem hagyom. Sinatra, Carl Lewis, Gwen Stefani, Raymond Loewy, Woody Allen, Hemingway, Asimov… csak egy irdatlan felsorolás eleje… felmentő sereg Amerika, az én hiányos, elnagyolt olvasatomban több mint 9 millió 867 ezer négyzetkilométer, másabb, mint 3800 atomtöltetű robbanófej tulajdonosa, lehetőségek paradicsoma és álmok termékeny talaja… a végén a Marsra kitűzendő csillagos-sávolt lobogó áll(na). Mindössze 15 oldalas alkotmánya megfontoltságról, pragmatikus puritánsággal elegy, mérsékelt és árnyalt világképben való hitről szól. A „-tól-ig” tiszteletéről. És a közte levő intervallumban való szabad cselekvésről, vélekedésről.

Bár nem követem szorosan, a médiahuzat elém tol híreket odaátról. Vegyeseket, mármint szenzációsakat, töredékes infót, háttérként szolgáló értesülést. Hogy a népek egy része eljött onnan, mi csak a színészek, egyéb neves emberek példáját látjuk. A people másik része néz, hümmög és igazodik (miközben aggódik – van ebben egy adag kétely: a társadalmat vagy államszerkezetet kell inkább félteni). Hányaduk, most még tetemes, a kibontakozást várja, hogy nagyobb és szebb lesz, meg plenárisabb az amerikaiság érzése.

Grönlandon függetlenségpártiak nyerték a választást. Nagy a sziget, méretarányos választékkal: több függetlenségi pártjuk van, a lényeg a ritmusbeli eltérés, hogy milyen ütemben szakadjanak el még inkább Koppenhágától. Az állítólag USA-barátabb formáció negyedét kapta a voksoknak… Európa, a Dániástól pedig épp artikulációs gyakorlatokat végez: hosszas kinetoterápia – mondja a szakember, míg koherens diskurzusra tesz szert. Az európaiak között van, aki moszkitóhálóra gyűjt: Afrikába küldenék, mert a Fehér Ház éppen leállította a maláriaellenes segélyakciókat. Oltás helyett háló is megteszi ezúttal.

És akkor Amerika?... A nagy lendület idején, a Brooklyn híd biztonságát igazolandó a mutatványos és cirkuszalapító, P. T. Barnum 21 elefántot és 17 tevét vonultatott végig a friss építményen. Bízom benne, a statika azóta fejlődött akkorát, hogy a mai bonyolultabb társadalmi konstrukciók szakítópróbáját kellőképpen kikalkulálja. És hogy akadnak majd bátor, próbatételre termett Barnumok.