Avagy, ha az olvasó alliterálva óhajtja: dizájnolt dream. Mert új, egészséges államot álmodunk magunknak. Mivel az állam mi vagyunk. Már tegnaptól kezdődően, ha lehet, fogyóra vesszük a figurát. Jóval kevesebb hivatallal és még kevesebb költséggel, vetéssel-aratással. Ügymenetünk gyorsabb és hatékonyabb, polgárunk pozsgás orcáján (kísértett, hogy leírjam: pofiján) meg az elégedettség pírja virít. Már-már lázas, szinte hogy elalél… ébreszteni kell, mielőtt totálisan elszállna.

Valahogy így kell visszarángatni a konkrétumba és a gyakorlat terepére a megint beturbózott dumát az intézmények átszabásáról, a karcsúbb szerkezetekről meg az agyonbürokratizált világból gyököt vonni akaró lózungok magaslatáról. Van néhány tipp, mögötte tonnányi tapasztalat. Arról, ahogyan ezt a lendületet már párszor láttuk idejekorán elpárologni; még azt sem mondhatom, hogy derékba törni, mert azt sejtetném, hogy valaha is eljutottunk az út majdnem feléig. Ilyen élménytől megkíméltek. Közülük többen most megint beígérték, hogy aztán most tényleg…

De hogyan is kezdjünk neki: fűnyírósan, csipesszel, arányosan, fokozatosan, sokkterápiásan? Vegyünk előbb egy nagy levegőt. Valami külföldi terméket, friss, szennyezésmentes ájerfalatot. Ne legyen szmoggyanús, oxigénszegény, se túl nedves, de módfelett száraz se legyen azért. Fújjuk ki. Aztán még egy szippantás abból az urambátyámmentes, meritokratikus színtelen, szagtalan gázból. Nem lehet eléggé hangsúlyozni: a kapkodás a folyamat halála. Mert elsőre is, ez egy folytatásos sztori. Epizódok között reklámmal, hírpercekkel, idő járásának jelentésével. Ha pedig (legalább) középtávú vállalás, tervezni kell, szakaszolni, köztes leltárakat megejteni, szükség esetén egyes részleteit újragondolni, -gombolni. És a kritikákra, támadásokra felkészülni.

Közegellenállás minden változásnál fennáll, ezt már hatodikban a fizikalabor áporodott atmoszférájában kifejtették fehér köpenybe burkolt oktatók. A társadalomban is ugyanez várható, csak pepitában: a harmadik számú kellékes hirtelen hatoldalas, pazarul tagolt okfejtést tesz le az auditbizottság asztalára. Fel fogja sorolni, hogy a professzionális presztízs neki speciel apai hagyaték, hogy mennyire csapatember, bazi nagy lojalitással rendelkezik, huszonéve kitartott itt, hogy szakmailag fejlődött, és mindig fébét kapott az éves kiértékelésen. Hogy azt a vizespoharat nem mindegy, mekkora beleéléssel teszi az ember a stúdió asztalára, mielőtt a reflektorfény megcsillanna a folyadék felszínén. Meg hogy bezzeg a szomszéd megyében ugyanebben a munkakörben továbbra is négy poszt szerepel a szervezeti keretben. Nem utolsósorban ott a család, az eltartandó dédnagyival, a majdnem pályakezdő gyerkőcökkel. Ha mindezek után az optimalizáló testület elnöke merev csuklómozdulattal kihúzza a listáról… hát magára vessen az álmatlan éjszakák, az átok foganatja és a köznek jogos felháborodása miatt.

Ezért kellene (illene?) fentről kezdeni. Mondjuk legfelülről: az államelnök négyéves mandátumával példaértékű gesztust skiccelne az elit (pár százalékkal diszkrétebb nyugdíja, szolid, de visszafogottabb juttatásai révén a „speciális nyugdíjak” ügyét is másként lehetne tematizálni), lejjebb haladva a két ház elnökének járandóságait és sleppjét is lehetne mérsékelni (tanácsadók, napidíjak, fullajtárok, protokollköltségek, hogy csak pár ötlettel szolgáljunk). A kormány is ránthatná beljebb a nadrágszíjat: videókonferenciákkal és egyéb távértekezletes metódusokkal a kabinet sokat spórolna üzemanyagban, neuronokban egyaránt. Emellett ha megszüntetne pár (= tucatnyi) nemzeti ügynökséget meg országos hivatalt, főleg amelyek érdemi tevékenységet alig folytatnak, ha összevonná azokat, amelyek egymás hatásköreit metszik, s egyben zavarják is. A megmaradt intézmények élén pedig bőven elég lenne egy ötfős igazgatótanács, a mostani bokros testületek helyett. Ismétlem, ilyen szándék volt már elég, csak épp elakadt az első nyilatkozatok utáni két-három hónapban, de ne desperáljunk, elvégre a dietetikusok is mindig a kitartásra, a fegyelmezettségre és a pozitív gondolkodásra helyezik a mantraszerűen visszatérő hangsúlyt. Kerüljön sor a képviselői és szenátori irodák fenntartási kereteinek megfontoltabb kiszabására, a külföldi szakbizottsági látogatások ritkább, ám jobban előkészített megejtésére, legyen a megyei szinteken működő intézményrendszernek is arányos emberi-anyagi fedezete. Arányérzékből meg félévente kellene tesztelni illetékeséket.     

A műveletet felvállalóknak ugyanakkor érdemes újra átolvasniuk a közlekedő edényekről és a folyadékok mechanikájáról szóló egykori jegyzeteket, tankönyvfejezeteket: egyrészt, mert el lehet ügyes fejléc-sminkkel rejteni egész minisztériumi főosztályokat, másfelől meg ott nem érdemes spórolni, ahol eddig kiderült, kevés már most a szakember és ezért lassul a tempó, gyatrul a minőség.

A hirtelenjében (f)elszabadult munkaerő és a vele járó indulat (azaz célját tévesztett munkakedv) becsatornázása legalább olyan fontos, mint amikor kijelentjük diadalittasan, hogy például 35-40 százalékkal csökkent az alkalmazotti állomány. Mert lesz eset, hogy az államnak „megéri” inkább nyugdíjat utalni, mint bért biztosítani, de bizonyára olyan is, hogy a tényleges készségeket másutt, másként lehet (sőt kell) majd kamatoztatni.

Az iktatók, pecsétek, ellenjegyzések, dossziék világában a digitális kompetenciák demokratizálódása első látásra költség, meg vesződés. Második lépésben már tanulási folyamat, harmadik etapban meg nettó siker. Idő és akarat kérdése csupán az egész. Időnk meg kevés – ahogyan az EDDA dalolta volt, akarat dolgában meg… nos ez idővel elválik, miként is állnánk, s mennyire vagyunk az ocsúdás ismerősen keserves pillanatától.     

(Nyitókép forrása: Stockphoto)