Pályaívek sajátja, hogy a leszálló ág is szerves része az ábrának. Tervezni kell ezt is, mint a rástartolást, az aszcendens szakaszt, a delelőt, legalább olyan előrelátó gondossággal, ha már… A felvetés jóval bővebb kihatású és sokkal rétegzettebb, mint egy szimpla aktuálpolitikai apropó: friss nyugdíjasok hada évente szembesül azzal, hogy addig megszokott szerepének a decsíziós papír hirtelen véget vet, borul a rutin, vele a ráfogható biztonságérzet. Ha nincs hobbija, unokája, sakk-klubja, énekkara, a nyugalomba vonult senior csak néz kifele, egyre bambább tekintettel konstatálja, hogy a világ bizony megyeget nélküle is (hogy tovább, vagy csak egyszerűen tönkre, az itt hanyagolható árnyalat). Depresszió, mindenféle korral járó komor hangulatok, önértékelési válság, s amit még a diagnoszta belegondol – ilyenek leselkednek ugrásra készen, ha a pihenésre jogosult egykori munkaerő nem fog neki utolsó aktív éveiben a nyugis életvitel berendezéséhez. Legalább elnagyolt látványterv ha lenne, nem több, innen már ki lehetne indulni…

Klaus Iohannis júniusban múlt 65. Iratait már biztosan szászos akkurátossággal benyújtotta, vagy épp csak hogy összeállt a „mappa”. Anyagi gondjai (egyik törvénytelenül szerzett nagyszebeni házának épp visszafizetendő – merthogy illegálisan bezsebelt –, albérletét is levonva) nincsenek. Négy maradék lakása, a mindenkori exelnöknek járó bukaresti rezidencia + költségvetési keret, meg az effektív nyugdíja és a(z egyébként szintén nyugdíjkorhatárt elért) feleség jövedelme csinos kis összeget ad ki. Ehhez vállalhatna valami jól hangzó, társadalmilag megbecsült önkéntes feladatot. A golf népsporttá avatásán ügyködő egyesület tiszteletbeli elnöke, de akár hátrányos helyzetűek oktatását támogató alapítvány oszlopos tagja is lehetne. Külföldi grémiumokban tanácsadó, nemzetközi fórumokon permanens fennforgó, többen az egykori amerikai alelnök Al Gore példáját lengetik, hogy akkor zöld ügyek nagykövete.

Iohannis valamiért mégis a politikára szavazna. Pályahosszabbításra. Pedig, ha tudná, hogy az mi mindennel jár: a Kolozs megyei tanácselnök regélhetne neki a szamosfalvi reptér kifutópályájának bővítése körüli abszurdba hajló huzavonáról. Vagy, a kérdésre rázummolva, már páholyban ülő exelnökök tapasztalata is számítana, kikkel évtizedes Cotroceni-használata során bizonyára szorosabb viszonyba került. Kicsit nehezemre esik elképzelni a KWI körüli baráti csokrétát, meg hogy mit is jelent a valahai fizikatanárnak a barátság, de ezt írjuk az én erőtlen fantáziám kontójára. Tény, hogy Iohannis folytatni akarja. Na, de mit is?

Két mandátumának szakszerű értékelése időigényes, nem napi sajtós feladat. Itt csak skiccelni van mód, továbbgondolható ötletek vázolására. Maga az elnöki profil valóban sajátos volt, elődeitől sok ízben, időnként frappánsan elütő. Reakciói kimértek, nyilatkozatai nyelvileg fegyelmezettek, és egész megjelenése valami komolykodó félig ünnepélyes visszafogottságot, már-már méltóságot sugallt. Tényleg másmilyen volt. Elsőre. A sajtóval való viszonya totális ellenpéldája annak, ahogyan a médiával (és általa) kommunikálni szoktak. Hónapokig tartó hallgatása, valóságos „eltűnése” egy idő után a túlzott távolságtartást (keményebb hangnemben a közügyek és kötelezettségek negligálását) avatták fokozatosan szokássá. Immár klasszikus szófukarságára két merőben ellentmondó vélemény érkezett: nem méri fel (vagy nem érti), épp mi a helyzet, és úgy véli, nincs most neki dolga, vagy nehezére esik a koherens üzenet artikulálása. Kézenfekvő, hogy a megfejtés ennél árnyaltabb. Na de mit hagy maga után az év végén leköszönő román államfő e sajátos, nevezzük elnöki, stíluson kívül? Nagy garral beharangozott, sokáig halogatott (számos logikai, de koncepcióbeli hiányossággal is büszkélkedő) oktatási törvényt – szíve csücskét. Ha a kedvenc projekt ennyire sikerült (és ideje, hogy a szakpolitikusok is színt valljanak a témában, most már egyre kevésbé kell tartani az elnöki haragtól), akkor a többi, kevésbé fontos terv sem lehet vajmi fényes vívmány.

Iohannis igen soft jelenség volt nemzetközi porondon (csődös, szinte nevetséges NATO-, EU-tisztségvadászata a legfrissebb eklatáns példa rá), biztonságpolitikailag a Legfelsőbb Védelmi Tanács elnökeként inkább csak sodródott vagy követte az eseményeket, rendszerint „figyelmesen és aggódva”, honi berkekben pedig távolról sem töltötte be az egyensúlyozó tényező és a közvetítő figura alkotmányosan is rögzített munkaköri elvárásait. (Mediálása, amennyi volt, s ami kiszüremlett a színfalak mögül, inkább volt elaprózott alkumenedzsment, mint tartós konstrukciók érdekében tett intellektuális erőfeszítés). Általa az államelnöki státus tovább gyengült, kopott, bár az intézmény megítélése, mint olyan, talán nem vesztett visszavonhatatlanul nimbuszából. Az viszont „világossá vált” e dupla mandátum során, hogy a németes pontossággal és komolysággal lépésről lépésre haladó aktor nem tudott megfelelni társadalmának, s egyben a bizalmi és felelős tisztségbe kerülő kisebbségi közszereplő aurája is alaposan megkopott.

Emberi vonatkozásaiban Klaus Iohannis most megtapasztalhatja, hogy milyen, ha eltávolodnak tőled, mert már nem vagy hasznos: ő maga is számos alkalommal járt el így, polgármesteri, pártelnöki, majd államfői minőségében. Tisztázzuk, ez itt nem az utólagos moralizálások helye, a bezzegelések pillanata. Ettől függetlenül legutóbbi – már elkeseredett –próbálkozása a szenátusbeli jelöltség „kieszközlésével” nem csupán őt személyesen, de egykori (mindenkori) pártját is… kellemetlen helyzetbe lavírozta. A poén fokozása pedig az ENSZ-közgyűlés idején való kurta tévés bejelentkezés, ahol visszavonulót fújt, látván, hogy a szocdemek elemi erővel utasították el azt a törvénymódosítást, amely jogi kiskaput nyitott volna a szenátorjelölt Iohannisnak. A liberálisoknak így is volt mit nyelniük, mert az államfő több jelenlegi közvetlen munkatársát bejutó helyekre javasolta/ajánlotta/tuszkolta – a megfelelő kifejezés kiválasztandó.

Tanulságos végjáték, de vajon lesz-e, aki a konklúziókat itt melegében és dallamhűen lekottázza? Eljövendő nemzedékek okulására. 

(Nyitókép: presidency.ro)