Könnyebb kampányból ilyet nyomatni – ezt szajkózza majd minden kommunikációs kisokos; gyakran eredményes (bár a sikerhányados mellett rizikófaktort is tartalmaz, nem csak nyomokban). Választási hadjáratban nincsenek vegytiszta technikák, a szakirodalom viszont rendre visszaigazolja a trendet: a negatív üzenetek fokozatos térnyerését. Mindez pedig a közélet minőségének romlását, a politikai vita nívóvesztését, általában a politika megítélésének torzulását hozza.    

Honi körülményeink 2024 őszén adottak, mi több, „kedvezőek”: covid + gazdasági válság + háborús fenyegetettség + klímafrász, és ha ez nem elég, a demográfiai dőlésszög élesedése. Ilyen közegben a magabiztos jelzés erőre utal; és a minden rosszak eredőjére is egyben. Az előnytelen oldalak sötétebb tónust nyernek, a kevésbé rokonszenves tulajdonságok eltúlzása, sejtetés, utalgatás, rágalomragacsok, karikírozást meghaladó gúnyolódás vastagabb formája is, el egészen az alpári hangnemben művelt személyeskedésig. A plakát harsányabb, a klip ultradinamikus, zenéje komoran dübörög, a nyelv is, mint eszköz, lexikális vonatkozásban egyre harciasabb, jelentéstartalmában meg hovatovább intoleránsabb. Mindent megvédünk, elhárítunk, visszaverünk, óvunk, ellenállunk, csapást mérünk, ha a helyzet úgy hozza, végzeteset akár.

A helyzet márpedig természeténél fogva dinamikus, tehát ha csak teheti, fokozódik. Tanulmányok tucatjai példálóznak a feszültség adagolásának fontosságáról. Mondják, hogy U alakú evolúció, meg hasonlókat. Hogy például a kampány elején érdemes erősen fogalmazni, keményen beleszállni az ellenbe, s ezzel mintegy felhívni a figyelmet magadra. A köztes időszakban jöhetnek a pozitív üzenetek (a bumeráng effektus ellenében, és hogy a popor ne telítődjön – ez lenne annak a bizonyos U-nak a hasa), majd a hajrában újra karcosra venni a figurát, huszárosra a csörtét, mert ez majd kellőképpen mobilizál.  

Alapfokon választásokon két egymással vetekedő párt/jelölt, ha voksokért lohol, ezt szokta bevetni. Főleg az, amelyik úgy érzi, vesztésre áll (de ez továbbra is tankönyvízű elvont duma). Ezért is furcsa, hogy mostanáig a démonizált szélsőségek mellé bekerült az „állam” nevű mozgó céltábla is a korteslövölde kelléktárába. Lehet az állammal temérdek a baja polgárnak, egyesületnek, szövetségnek, pártnak – okkal: túlsúlyos, tohonya, herdál, basáskodik, elavult, versenyképtelen, vagyis hát… Az aposztrofált fél ilyenkor, mármint őállamisága nem tud, merthogy nem is áll módjában replikázni. Ezért némileg kényelmes ez a diskurzus. Hogy csak részben komfortos, az akkor derül ki, ha a partról szemlélő egyén – nevezzük most közéleti kibicnek egy alliteráció erejéig – kiköpi az épp aktuális napraforgó/tökmaghéjat, csak úgy maga elé mormogva felteszi: de hát az állam te magad is vagy kicsit… mondjuk úgy 6,6 százaléknyi arányban. Ott vagy a megyék élén, a nemzeti bank igazgatótanácsában, (olykor) hadseregben, (alulreprezentálva) igazságszolgáltatásban, parlamenti szakbizottságban, (elvétve) diplomáciában, (időnként) kormányban, (talán) titkosszolgálatokban. S akkor hát a 34 év alatt, mióta új rezsimre fordult a naptár, ugyan mit tettél azért, hogy korszerűbb legyen az apparátus, karcsúbb a bürokratatestület, pregnánsabbá váljon a nemzetközi presztízs… minimum skizoid állapot úgy számonkérni a sarokba szorított rendszert, hogy magad is (némileg megtűrt) része vagy. (Hogy nem államalkotó elem az alaptörvény szerint, ez sovány érvelés). És nem, kedves propaganda-osztályvezetők: ez nem etatista defensio orationis, ez mindössze arról szól, hogy rájátszás történik egy történelmileg felhalmozódott hiányérzethalmazra. A licit csúcsa meg ott kandikál a kalendáriumból kifele: a nemzeti ünnepet mint mozgósító platformot és hangulatkeltő adalékot virgoncz-derekasan kihasználja majd többség és kisebbség. December elsején derül ki, hogy a. „kiszorítjuk-e a magyarokat végre (az alternatív küszöb miatt egyébként aligha) az ország törvényhozásából”, avagy b. „megmutatjuk, hogy 106 esztendőn át álltuk a sarat-havat-szitkot-bántást, most is jelesre vizsgázunk”.     

Értem-forma, hogy a sokrétű-rendű frusztrációkat nem elegendő szakpolitikai üzenetekkel levezetni, előtérbe nyomulnak az úgynevezett értékelő üzenetek, amelyek a világot a fekete és a fehér polarizáltság bűvkörébe taszítják, nincs árnyalás, reflexió, részletekkel való pepecsmunka, átmenetek becsapós degradéja. Vagyunk mi, totális erkölcsi vértezetben, mindenféle igazak tudói, és átellenben vannak ők, a nihil, a végromlás, a menthetetlen métely. Hogy ezt a diskurzust kisebbségi célcsoport kapja telibe, tonnára, az meg fölöttébb izgalmas: a kommunikációt manipuláló (ez itt nem pejoratív, mindössze kezelő, működtető jelentéssel bír) szándék a lehető leginkább kihasználja állam és minoritás hazánkban klasszikusan bizalmatlanságra alapozó… dinamikus viszonyát. A precízen porciózott pszichózisért miért is lehetne felelősségre vonni a kampánygurut. Hogy akkor a választások lecsengésével mit kezdhetünk legalább középtávon a kisebbségi állampolgár és a magát nemzetállamként tételező entitás között elmélyített szakadékkal? Profi módjára ő csak tette, amihez ért: eredményt szállított, megkapta munkadíját, továbbállt a következő megrendelőhöz.        

És van a magát bölcsnek képzelő pecsételő, aki urnazárás után izgul, várakozik és… győz. Csak épp azt nem érti, hogy a diadal mámorától kiszellőzött fejjel másnap miért érzi ugyanazt a bizonytalanságot, kiszolgáltatottságot, az ellen iránti viszolygást, hogy exit pollos felszusszanása csak illanó elán. S hogy harmad és negyednap ugyanazokkal a panelekkel etetik, ha packázik a hivatal, köhög a közműellátás, gyerekének az éppen felkent harmincakárhányadik tanügyminiszter év közben megvonja az ösztöndíját.