Szikár szkíták, darabos dákok, gettósodó géták, rumlizó rómaiak, vérszomjas vizigótok, andalgó avarok, hurrázó hunok, gőgös gepidák, velőig vandálok, szundikáló szlávok, magyarok, románok epiteton nélkül, csak így natúrban, saját szószban. (Szászok, svábok, örmények, zsidók, szlovákok, csehek, ukránok, továbbá egyebek). Hosszú az út, ez a transzilván trasszé, mondhatni történelmi táv, bár e jelzőt egyre inkább módjával használja az ember (nehogy idővel elkopjon, kiürüljön, mint a szolidaritás, a méltóság, a hagyományos és társai). Kiadósat kell gyalogolni a memória ösvényein visszafele – végül mégsem áll össze a kép, melyet Erdélynek hovatartozása végett tisztáznál, ha már lenne ilyenféle szándék. S az intenciónak bármilyen erkölcsi-logikai alapja.

A kutakodás, a mégoly szeleburdi kajtatás sem szavatolhat választ a jelenre, a mostansági állapotokra… legfeljebb olvasatokat. Talán. 

Erdély a tartományból appendix, esetleg (a poétát idézve) csatolmány lett. Mindenképp a nagy kke-törzsszöveg része, hanyagolható, illetve csakis a corpusszal egyetemben értelmezhető. Cantité… de azért mégsem negligálható. Vagy nem úgy, miként azt tételezi a geopolitikai dróntávlat.

Most épp köztesben van (úgy írom ezt a köztest, akár ha tilosba tévedt csorda = volt itt már korabeli nyugati diplomata „elszólás” az első világháborút lezáró döntésekről, mely a marhacsordák adásvételét idézte). Ez a most pedig igencsak viszonylagos jelen: bő száz esztendeje, hogy eltart. Erdélyt – a torkon akadt tartományt – azóta lenyelni nem tudja, kiköpni nem akarja a Galérie des Cotelles-ben szignált dokumentum haszonélvezője. Elaprózza inkább, hosszas rágásnak könnyebb emésztés a vége alapon.

A múlt század harmincas éveiből fennmaradt, szaktárcának címzett jelentések arra utalnak, hogy a tanügybeli elrománosítási politika Székelyföldön csekély eredménnyel járt, most meg 2024-ben azt kell kezelni, hogy Sepsiszentgyörgyön a helyi önkormányzati választások utáni csupa magyar (székely) összetételét ne érezze frusztrálónak a város mintegy ötödét kitevő románság. Igen, a sikert is menedzselni kell, még akkor is, ha a kisebbségi létviszonyokban jórészt kudarckezelési technikákra álltak át a készségek. Hogy a román pártokkal való rendszeres egyeztetés, amelynek formális kereteit helyben megteremtette Antal Árpád, mennyire példaértékű, és milyen mértékben lesz sikeres... maradjunk a példaértéknél egyelőre.

Partnerkeresés, érdemi dialógus, valós együttműködés – ebből lehetne akár Erdélyről szóló konferenciát (vagy titkos háttérbeszélgetés-sorozatot) is szervezni a szentgyörgyi helyzetfelismerés margóján. Hogy akkor kié is ez a térség, és meddig ér, mit takar a „birtoklevél”. A gondosan ápolt bukaresti félelmeket, nehogy elfejlődjön itt galoppozva az ország többi részétől, vagy a budapesti frászt, hogy ezek az erdélyi népek már megint renitenskednek, neotranszilvanistáznak, esetleg csak mormognak magukban tájszólásban, ha a fővárosból gyarmattartókra utaló grasszálást látnak folytonfeszt az utóbbi évtizedekben elharapózni.

Dinicu Golescu felvilágosult havaselvei bojárt, aki az 1820-as évek első felében több ízben is nyugatra utazott, feljegyzései szerint sokkolta az erdélyi közeggel való találkozás: hogy a brassóiak, szebeniek mindannyian lábbelit hordanak, meg hogy gyermekeiket iskoláztatják. Ma is akad, aki felkapja fejét, ha Szinaját elhagyva északra halad – és nem pusztán a táj varázsa miatt –, de a sajátos erdélyi ájer már egyre ritkábban szippantható... azért van, akit a Királyhágó felől érkezve is megköhögtet.  

(Nyitóképünk: Facebook)