Városnapi hangulattól telített árkád alatt, holmi árpalevek kíséretében megejtett beszélgetés során egy buszjegy hátoldalára véstem fel a címet; köze sincs (ha mégis, akkor nagyon csekély) a Salat–Csoma–Borbély–Toró-vitaféleséghez, mely közéletünkbe némi szellemi virgonczságot csempészhetne akár.

A tétel egyszerű: hogyan tekintünk egymásra kárpát-medenceileg, régiók szintjén alrégiókban, akár azokon belüli tagolások-repedések mentén, sőt a kimondottan lokális közeg alszeg–felszeg viszonylatában. Mi, magyarok miként éljük meg a kohéziót, a rivalizálást, „táboron belüli másságunkat”, ha lehet ezt így megragadni. Élményeim, meglátásaim az empíria talajából táplálkozó benyomások, ezért minden hitelességük dacára nem „lábjegyzetgyanúsak”.

Koncentrikusan kifele indul e példatár: egy falumbeli hozadékkal. Már a település (egyik) neve – Alsófelsőszentmihály – arra predesztinál, hogy az eredetileg két külön entitásból mintegy évszázada együvé vált falu értelmezését vázoljuk: az Aranyos mentén feljebb fekvő részt rusztikusabb életkörülmények és jelentős, de arányaiban kisebb román etnikai jelenlét jellemezték, míg az alsó rész, közelebb lévén Tordához, némileg nyitottabb, polgárosultabb, és egyben a román lakosság aránya is jelentősebb (volt). Ha a tájegységben próbálom értelmezni Szentmihály szerepét, szintén érdekes (tanulságteljes) eltéréseket lehetne listázni: például, hogy mennyire tér el az Aranyosszék egyik szegletében levő Aranyosgerendtől és a másik végen strázsáló Thoroczkay-vár tövében elterülő Torockószentgyörgytől (bár vannak olyan szakvélemények, amelyek a Torockót és környékét különálló szereplőként értelmezik). Amennyiben tovább lépünk, s magát Aranyosszéket tekintjük, újabb dichotómia kínálkozik: az ötödik székely szék később alakult, mint társai, földrajzilag, de habitusában is kiesik a mai Székelyföld képből (indokolt, de mégis méltánytalan módon). Ha még nagyobbat merít a kutakodó, máris ott a szórvány–tömb tengely, s a legalább kétféle létmódot felvillantó adottsághalmaz, az ebből származó eltérő mindennapi viselkedés, értékrend és jövőkép.

Nekem például a partiumiak a ’80-as években majdnem zavaróan pökhendieknek tűntek (a kishatárátlépő, a magyar tévé… és bizonyára az ebből fakadó konjunkturális előnyök miatt), de ugyanígy van a marosvásárhelyiekben egy adag májerség, a bánságiakat annyira nem ismerem, de biztosan az ottani magyarokat – ha egyáltalán van ilyen gyűjtőkategória – is lehetne valahogyan jelzőkkel ellátni. Mint ahogyan a kolozsváriságot is bizonyára mellénykedésnek, vagy grasszálásnak is tekinthetik a Szamos menti urbánus központba érkezők-csöppenők. De újabb kört leírva: a Kárpátokon inneni és túli identitás megélése is felvet kérdéseket: például a Csángóvidéken másként, a fővárosban megint eltérő módon, az egyéb óromániai településeken meg egy harmadik regisztert sejthetünk. A még nagyobb léptékű tagolásokra, olyanokra, hogy Magyarország és peremállamok, vagy állam és nyugati diaszpóra, s azon belül is a generációs, meg egyéb metszetek, csak utalok, pusztán azért, hogy a keret méreteit sejtessem. Eddig csak a horizontális tagolódás szerinti kategorizálásra futotta, nem szándékom kibontani a társadalmainkat vertikálisan átszelő határvonalakat; mindössze retorikai kérdésbe sűrítve: a turulimádó és az ökoanarchista közti palettán számtalan árnyalat magyarkodik rendre.  

Ebből az igencsak elnagyolt skiccből is aránylag könnyen levezethető: a magyar, mint megoldandó feladat egyáltalán nem egyszerű képlet; számbelileg minél kisebb – merthogy a demográfiai lejtmenetet nem sikerült befékezni –, ugyanakkor annál több(féle).

Ezért van, hogy e paradoxont enyhítendő másképp kellene viszonyulunk hozzá tudósként sajtósként, sőt, talán politikusként is. Lehet, hogy a plakátról ránk pillantó „együtt” másmilyen jelentéssel bír a felsorolt helyszíneken-helyzetekben, és hogy ez alapos feladvány. Jóval több mint szimpla kampánytechnikai tétel.  

(A nyitókép forrása: wp.com)