Hiába a fegyvercsörgés közben hallgatásra ítélt múzsák, és felesleges az axióma refredonálása, miszerint a háborúhoz egy dolog kell: pénz, az viszont a köbön, mert bizony a kultúra, ha takarékon, de lángol, pislákol, valahogy apró(bb) pénzen túlél. Teszi ezt a járványos edzés után az elharapózó erőszak és az inflálódó mindennapok dacára. Már a Covid-epizódban is kitűnt, mennyire sérülékeny, főleg a szabadúszó vagy független alkotó(k) habitusa; élénken emlékszem, hogy a hazai művészvilágban alkotók pár ezres tömege vált szinte pillanatok alatt szellemi földönfutóvá, a hatóságok pedig jó sokára kezdtek foglalkozni a gondolattal, hogy egyszeri, pályázható segélyben részesítsék őket. Azóta jó részük visszatért műhelyébe és inspiráló közegébe, hányaduk pedig végképp kipenderült a peremre, váltott és már (még) nem talált elég erőt, ösztönzést, hogy a kambekkben gondolkodjon.

Sanyarú időkben pedig továbbra sincs hiány: most épp a marosvásárhelyi könyvvásár miatt lehet aggódni, meg túlfelől a szomszédban a Szépírók Társaságának sorsán. (Ez úgy a más baja, hogy legalább harminc erdélyi írót-költőt is érint.) Mindkét esetben kormányzati döntés okozta a válságos pillanatokat – mindkét esetben támogatókat keresendő, a mecénásjelöltekhez fordult Káli Király István és Czinki Ferenc. Hogy vennék elő csekktömbjeiket, és kerekded összegeket kanyarítva az utalványra hathatósan vállaljanak részt a mentőakcióban. Lehet, nem egyetlen tőkeerős partnerről vizionálnak; a közepes, sőt kisvállalkozók is megteszik. Sőt, mintha „egészségesebb” lenne az ilyen támasz. Artikuláltabb és társadalmibb, bár lehet, emiatt időigényesebb. Átvállalás ez a köz javára állambácsitól: plusz teher, ha drámaira akarom srófolni a regisztert. Fölös felelősség. Van, aki jól kikalkulált cégpromóciónak, egyéni hiúságflastromnak, lokálpatrióta ándungnak, szalonsznobériának tudja be. És van, hogy csak úgy. Mert teheti. És tehetősségében nem korlátozza senki. Hogy ezzel lázad, befizet egy adag rendszernek való beintésre. Hogy a hatalmasok parttalan gőgje és dagadó dölyfe, vagy éppen semmibe vevő cinizmusa ne lephessen el minden szirtet, enyhet nyújtó oromzatot. (Többet érne, mint ez a két mondat itt, de van abban valami, amit Czinki hozzátesz: hogy valójában ideje leszámolni azzal a diskurzussal, miszerint a civil szférát a civilek el-, illetve fenntartják úgymond – ő legalábbis a magyarországi környezetet erre erőtlennek-képtelennek véli. Hogy a romániai társadalom civilsége mennyire életképes, vagy mennyire töredezett, formális és forrásfüggő, azt is jó lenne egyszer majd körüljárni.) 

A gondban levő kultúrmelós is váltani igyekszik: többet nem gazsulál, hanem egyre profibban foundrézerkedik. Dealt ajánl, majdnem előnyös partnerséget fogad, olyanformán, hogy a kinyújtott kéz nem gémberedik bele a görcsös várakozásba. És a történetben ott van az is, hogy az adakozó fél, a támogató is felkerül a listára: a hatalmasoknak nem tetszők jegyzékébe. Akit majd lehet hevesen ellenőrizni, adóügyileg, munkabiztonságilag, környezetvédelmileg, hátha valami apróságért majd kap egy büntetést, ha kell, többet is. Ügyfeleit el lehet bátortalanítani, a sajtónak hazudott lakájmédiában meg hangulatot kelteni ellene. Nem teljességgel veszélytelen hát a mecenatúra, és most tekintsünk el az enyhén üldözési mániás értelmezéstől. Lehet anonimitást is vállalni, ami a diszkrécióról, szerénységgel elegy nagyvonalúságról is szólhat, nem csupán elővigyázatosság jele.