Kenderesen a minap lassított a történelem, megállt, majd visszafele kezdett el zakatolni – erre már érkezett sajtóbeli-politikai-diplomáciai reakció. Közülük a legfrappánsabb a Mazsihisz főrabbija részéről: Frölich Róbert a kormányzó két szöveghű levelét küldte el, mintegy válaszként a Lázár-beszéd idevágó passzusaira. Ha kiélezett vitahelyzetben valaha csattanós replikát adtak, hát itt igencsak: a magyar kormány építési és közlekedési minisztere helyében ha lennék, most épp a „köpninyelninemtudok”-szindrómával küszködnék javában. Ám mivel nem vagyok miniszter, sőt mintegy 25 éve elblicceltem még annak a lehetőségét is hogy a román kormányban a művelődési tárca tanácsosa lehessek, nem marad egyéb, mint hogy folytassam a cikket; és vigyázzak arra, nehogy közben elragadjon a hév, ahogyan egyik párttársa mentegetni próbálta a lázári verbális teljesítmény alaposan kifogásolható részeit.

Lázár János a mai magyarországi politikai mezőny átlagából jó pár centivel kimagasló szereplő (és itt nem a testi-fizikai adottságokra utalok). Szervezési készségei, kombinatórikai jártassága, sajátosnak mondható, (érdes fordulatokat sem mellőző) kommunikációja bő két évtizednyi pályafutása során alakult ki; a stációk pedig: polgármester személyi titkára – kampányfőnök, tanácsos, parlamenti képviselő, polgármester, államtitkár, miniszterelnöki biztos, most meg (újra) miniszter. Aktuális „munkaköréhez” tartozik még, hogy 2006-tól a Hódmezővásárhelyi Ótemplomi Református Egyházközség presbitere, 2020-tól pedig a Magyar Teniszszövetség elnöke. Aki Horthy újratemetésének harmincadik évfordulóján így jellemezte Magyarország egykori kormányzóját, „Horthy Miklósban egy kivételes államférfit tisztelhetünk, aki igazi hős katona volt és igaz magyar hazafi.” Kenderesen egy vasúttörténeti kiállítás megnyitója biztosította a keretet. A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum –  és itt újabb idézet következik az intézmény saját szövegéből –  ismertette a „ ‘20-as és ‘30-as évek vasútüzemi működését, továbbá a korszakban meghatározóvá vált, a gőzvontatás megszűnéséig hazánk egyik ikonikus és meghatározó járművét, a 424-es gőzmozdony történetét is bemutatja. A kenderesi állomásépület helyiségeiben megtekinthető kiállítás a magyar vasút történetének kihívásokkal teli, ám technológiai innovációkban gazdag időszakát és a vasúthálózat fejlődését szemléltetve Horthy Istvánt is bemutatja mint a Magyar Királyi Államvasutak mérnökét és vállalatirányítóját, illetve a 424-es gőzmozdony megalkotásában tevékenyen részt vállaló mérnököt egyaránt.” Vagyis a kormányzó fiának szakmai profiljára is összpontosító tárlat megnyitóján szólalt fel Lázár, aki a Horthy megemlékezések klasszikus momentumát, a családi kriptában való megjelenést (némi taktikai érzékre utalva) mellőzte a programból.

De marad a szöveg, a jelzők szintjén kifogásolható, mindenképp vitatható megállapítás. Meg a Frölich által idézett két levél szövege, amelyekből egy-egy részletet ajánlok: 1940-ben ezt írja egy Teleki Pál miniszterelnöknek címzett levelében Horthy: „Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem. Tűrhetetlennek tartottam, hogy itt Magyarországon minden-minden gyár, bank, vagyon, üzlet, színház, újság, kereskedelem stb. zsidókezekben legyen, és hogy a magyar tükörképe - kivált külföldön - a zsidó.” 1943-ban Hitlernek meg így ír: „Az egyik szemrehányás arra vonatkozott, hogy Magyarországon állítólag túl enyhén kezelik a zsidókat. Ebben a kérdésben minden elbizakodottság nélkül hivatkozhatom arra, hogy annak idején én voltam az első, aki szót emeltem a zsidók destruktív magatartása ellen, és azóta megfelelő intézkedéseket tettem befolyásuk visszaszorítására. Emiatt az akkoriban új irányzat miatt országomat Németország és az egész többi világ bojkottálta. Az általam hozott intézkedések azonban gyakorlatilag elvették a zsidóktól azt a lehetőséget, hogy tovább gyakorolják káros befolyásukat az ország közéletére.” És valóban, a történészek dokumentálták le, hogy összesen 22 törvényt és több mint 300 antiszemita rendeletet hozott a korabeli magyar államigazgatás; jelentős hányadukat még a német megszállás, illetve a Szállasi-féle hatalomátvétel előtt.

Nem tisztem a katonai érdemeket kielemezni, meg a hősiesség fokozataira sem szeretnék reflektálni, mindössze annyit jegyzek meg, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum összefoglalójára hivatkozva, hogy Horthy 36 év alatt ért el a Haditengerészeti Akadémia újoncától az altengernagyi posztig. Hogy ez karrier-e… minden bizonnyal töretlen pályaív. Az effektív katonai cselekedet pedig az 1917 májusában lezajlott Adria-tengeri összecsapás, amelyben a leendő kormányzó súlyosan megsérül, és amelyről a HIM szöveg így referál: „A hadműveletek során az antant összesen 83 halottat, valamint két rombolót és tizenhat egyéb hajót vesztett, míg az osztrák– magyar fél 15 halottat, és saját hajóveszteséget nem szenvedett.” Tehát nem a térségben zajló ütközetek legfontosabbika. Nem kétlem, hogy merész manőver volt, meg kellett hozzá kezdeményező készség, akár vakmerés is, de innen a hős hadfinak kijáró főhajtásig talán még van pár... centiméter. Az államférfi és politikus kvalitásait a Szovjetunió elleni elkapkodott hadüzenettől egészen a sikertelen (mert eleve gyatrán előkészített) kiugrási kísérletig az is igen viszonylagossá teszi számomra, hogy emlékiratait olvasva több mint másfél évtized távlatából, nem maradt meg semmilyen markáns benyomás; ha mégis, csak egy élemedett férfiú magamentegetésének és utólagos önigazolásának egyre erőtlenebb, gyakran ellentmondásos kísérlete.

Szeptember elején Vajdaszentiványban lévén intéznivalónk, a Mezőségen át Apahida, Mócs felé vettük utunkat. Kamarás után Nagysármás előtt, jobboldalt egy aránylag meredek domb felénél szokatlan sírkert: szürke, magas betonkerítés övezi. Az úttestről látszott, hogy nem szokványos temetkezési hely. Kissé túlhajtottunk rajta, s rövid tanakodás után rükvercbe kapcsolt a kocsi. Felsétáltunk az egyébként lelakatolt sírkertig, hol fegyelmezetten 126 sírkő jelzi az 1944. szeptember 16-ról 17-re virradó éjszaka rémségét. 53 nő, 31 férfi, 43 gyermek. A legidősebbek 82, a legfiatalabb áldozatok pedig Albert Eszter, Emster Ráhel két évesek, Geuch Emma 1 éves. Két és fél órán át tartott a gyilkolás a Sóskútnak nevezett tetőn. Másnap az odamerészkedő falubeliek még nyöszörgést véltek hallani a két tömegsír felől, de nem mertek közelebb menni a mészárlás helyszínéhez. Nagysármáson az 1860-as évekből található az első helyben született zsidó anyakönyvezése – 1959-ben már egyetlen zsidót sem tartottak számon a településen. Abban a faluban, ahol a kilencvenes évek elejétől kezdve Ion Antonescu bronz mellszobrát őrizték az ortodox templom udvarán, majd pitvarában; azt a büsztöt, amely egy ideig a marosvásárhelyi laktanyában várta, hogy a városban talapzatra leljen, de mivel erre nem kapott engedélyt, vigaszágon Nagysármáson landolt.

Igen, mondhatja Lázár Jánossal bárki kórusban, hogy ez már nem a Horthy sara, hogy a terepen egy háború másként zajlik, hogy a nagysármási tömeggyilkosság már hónapokkal az észak-erdélyi deportálások lezárulta után következett be. Így van, erre csak annyit tudok írni, és nem válaszként, hogy a szemtanúk szerint amíg a gödröt ásták, és úgymond a végrehajtás az utolsó fázisba ért, a szörnyűséget elrendelő jó magyar tisztek megvacsoráztak, kártyáztak és bőségesen koccintottak, majd mikor jelentették nekik, hogy minden készen áll, gépkocsival kihajtattak, hogy személyesen levezényeljék a gyilkolást. (Aki további részleteket szeretne megtudni az esetről Kovács Szabolcs alaposan dokumentált – módszereiben néhol szakmailag kifogásolt –  mintegy 312 oldalas monográfiájában kutakodhat.)

Álltunk a lelakatolt sírkert kapujában. Két gyermekem rámered az emlékműre és a sírkövekre. Kérdőn, meglepetten. Visszafele a kocsihoz közelítve jól esik a meleg szeptemberi szellő. Ráncokat simít, s kitöröl a szemsarokból egy makacskodó nedves porszemcsét.

(A nyitókép forrása: mek.oszk.hu)