Aligha meglepő, hogy alaposan csúszik a március végére ígért-jósolt közoktatási törvény elfogadása: három évtized alatt megszokhattuk a törvényhozás terminusainak dinamikus értelmezését, ám a szöveg végső állapota körüli huzavona egyes fordulatai igazi csemegét jelentenek bulvárnak, szakmának, sőt a (humor)érzékkel megáldott átlagos infófalónak is.

Mindjárt az elején ez a textustervezetre loccsantott „vallásos szósz”; az idézőjelekkel csínján bánó szerzőként élek a lehetőséggel, hogy elhatároljam a kifejezést, mintegy árnyaljam és egyben utaljak arra az álságos helyzetre, amit a román ortodox egyház generált-forma azáltal, hogy a sokszínűséget, a diverzitást sajátosan értelmezve hangulatot keltett a tanodákba tervezett szexuális felvilágosítás (vagy éppen nevelés), illetve a nemi identitások legkülönfélébb formáinak elismerése és tiszteletben tartása ellen. (Hogy nem egyedüli szereplőként, hanem jelentős társaságban tette ezt, most nem fogom firtatni, volt erre civil reakció, elvétve kritikus hangok, egy diszkrimináció ellen ténykedő állami intézmény egyértelmű állásfoglalása, etcetera). Ha nem lenne egyre áthatóbb előkampány szaga a hazai közéletnek, a pártok markáns pozícióira kellene kitérnem, így kénytelen vagyok elkönyvelni, hogy a magukat meghatározó szereplőknek vélő politikai aktorok a megúszós módszert választották: besorolnak, még ha csak fokozatosan és szordínósan is, a 13-ak levelében igényelt módosítások mögé. A PSD legalábbis ezt a kártyát játssza, amikor Ciolacu révén a keresztényi mivoltra hivatkozva már márciusban a vallás érettségi opcionális tantárgyként való elismerése mellett érvelt. A PNL-s szakminiszter, aki valójában az államfő közvetlen holdudvarából érkezik, előbb meghátrált, majd a szakbizottsági tárgyalásokon úgy tűnik, újra meggondolta magát. Az RMDSZ álláspontja számomra nem derült ki egyértelműen, a Szövetség vagy szakpolitikusainak artikulált véleményére rákeresve a neten, nem leltem használható információra. Annyit felszínre hozott a kutakodás, hogy tavaly augusztusban, vagyis a tervezet kezdeti stádiumában volt egy kolozsvári egyeztetés a magyar egyházakkal.    

Érdemes itt röviden emlékeztetni a parlamenti ügymenetre: mivel a kormány sürgősségi eljárással terjesztette be a tervezetet, a procedúrának valóban ritmusosabbnak kellene lennie. Ámde a felek nem tudtak megegyezni abban, hogy egy közös, erre a célra létrehozott képviselői-szenátori szakbizottság tárgyalja a módosításokat; így marad előbb a képviselőházi grémiumban a vita, majd ha a plénum is voksol, jöhet a szenátusi folytatás, hiszen ez utóbbi a döntő ház. Csakhogy: nem kevesebb, mint 500 oldalnyi módosítás gyűlt össze – az USR több mint 200 javaslata érthető, hiszen ellenzékként ott akasztod, nehezíted a hatalom munkáját, ahol csak lehet, például módosítási próbálkozások tömkelegével, de a PSD ehhez képest 790 ízben eszközölne módosítást. Az a szocdem párt, amelyik része a kormánynak. Annak a kabinetnek, amelynek tagja a PNL-színekben játszó tanügyminiszter. És ne feledjük: kora tavasszal még arról szóltak a hírfluxusok, hogy a kormánykoalícióban körvonalazódik az egyezség a tanügyi törvénytervezetekről. A képviselőházi szakbizottságnak tehát fergeteges ritmusban kellene tárgyalnia a talicskányi módosítást napi hét órás megfeszített munkával, amint az a parlament programjában szerepel. A folyamat viszont korántsem halad ilyen lendületesen, és az eredeti április 26-i képviselőházi végszavazás már nem tartható, helyette május másodika jelent meg újabb terminusként. Abban a májusban lenne tehát plenáris ülésen szavazás, amely hónapot az Európai Bizottság a sokszínűség havának hirdetett meg Unió szerte. Honi vizekre visszatérve, nehogy a brüsszeliták lobbija és sorosisták fenekedése című kommenteknek esélyt adjak, íme pár adat: minisztériumi összesítés szerint az okuló ifjúság 2,9 milliós tömegéből 2,14 millió járt 2022-ben vallásórára a tanodákban, ami az illető populációnak körülbelül 75%-a. Ez az arány viszont 15%-kal alacsonyabb, mint hét évvel ezelőtt…

Lenne egy kiskapu azért: nyikorgó és picinyke, de ha a liberálisok eléggé bölcsek, megpróbálják majd kiaknázni; a közoktatási tervezethez képest a felsőoktatásra vonatkozó jogszabálytervezet jóval kevesebb ellentétet, feszültséget szült. Érdemes tehát az elmocsarasodó szakbizottsági vita helyett szétválasztani a két szöveg pályáját, és átnyomni a törvényhozáson a felsőoktatásos textust. Ez egyrészt több, mint a mostani toporgás, másfelől meg hivatkozni lehet adott esetben, hogy jó lenne ezt az oktatásbeli felemásságot megszüntetni, és hát a közoktatási reformszándékot is illene végső formába önteni. A liberálisok viszont az eddigi jelek szerint nem elég megfontoltak, de talán nem is lehetnének, mert a képzett Romániáról vizionált államfői jövőkép elsődleges napiparancs a pártban. Félgyőzelmek tehát kizárva!      

Lesz tehát vita, érdemi, s legfőképp időhúzásra játszó szájkaraté; ha már agresszív verbális megnyilvánulásnál tartunk, borítékoltan forrpontra jut a hangulat, amikor a kihágások-fegyelmezések fejezethez jutnak honatyáink-anyáink: a fővárosi tanárkéselés után most vidéken is volt egy pengére menő fenyegetéses történet, méghozzá tornaórán. Majd a szakbizottságban hosszan tartó disputa tárgya lesz, hogy mekkora bicska számít körömreszelőnek, és honnan kezdődik a fehér fegyver besorolás, hogy a suli portáján lesz-e fémjelző detektor, vagy csak randomszerűen motoznak majd a pedellusok, hogy a renitenst ki lehet csapni, s ha igen, mennyi időre (hogy van-e létjogosultsága a javítóintézetnek), vagy a pedagógusoknak kellene kríziskezelő (és önvédelmi) tanfolyamokra járni. Arról, hogy a tanterv mennyire merev, mekkora a fölöslegesen bebiflázott tárgyi tudásnak nevezett adatballaszt, miért nem lehet az oktatói „normát” csökkenteni a minőség javára, hogyan lehet az avítt módszertani szemléleten legalább réseket ejteni, miként válhat tényleg választhatóvá az opcionálisnak csúfolt tantárgy, hogyan tehető valóssá az eddig jórészt formális pedagógus-továbbképző rendszer, szóval az ilyen piszlicsáré részletek megtárgyalására már végképp nem marad idő.

(Nyitókép forrása: Pexels)