Nem a reformációkori vallási disputák vehemenciájára hajazó, de még csak korteshadjárat közben elhangzó verbális virtuóz gyakorlatokhoz sem fogható, hanem az idénytől és kor(szak)tól mentes véleményütköztetés (és eszmecsere). Ez, ami hibádzik, honi (és nemcsak) közéletünk egyik konok mínusza. Régóta megérett az idő a klasszikus hiányérzetes sopánk helyett a miértekre odafigyelni. Egyre szorosabban, lehetőleg konkrétumokra fókuszálva.

A vitakultúra nem konzerv vagy jól tárolt mirelittermék, botorság hát azt gondolni-remélni, hogy a véleményszabadság statuálásával karöltve megérkezik (és teljes pompájában ott helyben kifeslik) a letarolt tájékra. Több mint négy évtized egyenbeszédei miatt elszoktunk a polifóniától. A monológ-monotóniát enyhítő pótdiskurzus artikulálódása meg informális körökben, a vicc- és poéngyártásban jeleskedett például, vagy abban, amit a Szabad Európa, az Amerika hangja (elvétve szamizdatok vagy tiltólistára tett művek) adtak – „provokáltak” ki. 

A 89-es pálfordulat/események/forradalom/felkelésbe álcázott puccs, vagyamitakartok hevében és közvetlenül utána a plenáris felszabadultságérzet eufóriája meg a kórus üdvrivalgása; csakhamar átváltott egymásra beszélős műfajra, már az első „szabad és demokratikus” parlament szócsatái, a pulpitusról zengő honfiak harsánysága és intoleráns hangfekvése jelezte a dialógusra való hajlam időnek előtti hanyatlását. A személyeskedés és a retorika szabályait sutba vágó tirádatornádók (no de hol tanulhattak volna ilyet újdonsült politikai szereplőink, kivéve a történelmi pártok doyenjeit). Szónoki teljesítménynek minősült, nem a meggyőzés, hanem a hangerő, a másik félnek a síkról való ledumálása volt a cél. A mikrofon (köztereken pedig a megafon és az erkély/pódium monopolizálása dívott (meg is jelent a balconarzii-féle kifejezés), majd mintha kezdtünk volna ülepedni lefele: szimpóziumok, kerekasztalok, műhely- és háttérbeszélgetések, pódiumpurpárlék nyomultak be a nyilvános kommunikációs térbe; elemzősre, kibeszélősre vettük a figurát, mintegy. Lehetett volna a közbeszéd érlelődésének meghatározó szakasza. Elszalasztottuk?...

A világjárvány temérdek tragikus hatása között arra is rádöbbentett, mennyire sérülékeny a köztér, s ezzel együtt az ott elhangzó beszéd: hogy milyen hamar ki lehet esni a gyakorlatból, a megszólalás fórumainak fizikai visszaszorulása mennyire drasztikusan leszűkítette a párbeszédre, a közvetlen kommunikációs interakcióra (miért ne, akár vitára) fogékony szereplők mozgásterét. Mindezt dacára annak, hogy a látszólagos vigaszágként belépő online spácium kényszeredett népszerűsége részben enyhítette a frusztrációkat. Nagyobb gond, hogy a pandémiában a már létező buborékjaink falai mintha megszilárdultak volna, fónikus szigetelésük is hatékonyabb, így egyre kevesebb esélye van a másik/mások hangjának érzékelésére.

„Nincs mit kezdeni azzal a kritikával, amely nem javasol egyben megoldást is” – mondta egy ízben kissé enerváltan egy stúdióba invitált politikai közszereplő. Biztosan van olyan is, hogy konstruktív hallgatás, ha már a ius murmurandi ennyire peremre szorult, csak azt nem tudom, mit lehet kezdeni vele. Mert a vita, ha esetleg mégis sor kerülne rá, leginkább és legelőbb a kíváncsiságból sarjad, hogy meghallgatni a másikat, mert valóban érdekel(het), amit, ahogyan mond. Tanulási folyamat, csipetnyi alázat is kell hozzá, jó adag empátia és bizakodás, hogy még a parázsló dialógus révén is több leszel: friss adatok, újabb szempontok, talán merész, de elgondolkodtató következtetések révén. 

Lehangoló a mostban megejtett leltár: nemcsak hogy stílje nem alakul ki a disputának, de maradék reflexeink is elenyésznek; frászolás van attól, hogy miről vitázunk, mert ezzel egyben a napirend is megszabatik. A tematizálás mint fenyegetésforrás, hogy egyáltalán előtérbe kerülhet az adott kérdés, és nem az elfogadott, bejáratott, tehát egyetlen érvényes olvasatban. Hogy lehet az eredménye más is, mint az, hogy a felek még jobban begörcsölnek abbéli igyekezetükben, hogy táboraiknak minél meggyőzőbben üzenjenek. Alig marad helye-ideje a felismerésnek, az elbizonytalanodás luxusának, a belátásnak, hogy a világ legalább annyira a kérdések-kételyek univerzuma, mint az axiómáké.

Látni vélem, az utóbbi hetekben a nyitás, a párbeszéd (a megvitatás?) igényének tavaszias, de némileg visszafogott megjelenését a transzilván köz berkeiben. Ehhez a Szövetség részéről a kampányszerű konzultációs hangulatnál többre lenne szükség. Másfelől az RMDSZ kritikusainak sem ártana a szintlépés: álláspontjuk nagyrészt sértődött és sértő, kiosztós, heves, de nem eléggé éles, jobbára felszínes panelekben kimerülő, és ezért nyelvében, fogalomkezelésében kevésbé igényes, nem ritkán öncélúan személyeskedő. Ettől még a politikum hiányosságai ott vannak a háttérben, vastagon, feldolgozatlanul, folyton elnapolt ki- és megbeszélések mögött. Most, amikor a tanodákban kimondottan menő, ha a debate-versenyen jól teljesít a csemeténk, elférne „a felnőtt kategóriában” is egy szezonra szabott vitasorozat, mint tavaszi vita(min)bomba. Tisztában vagyok azzal, hogy ennek létrejöttéhez jóval több érvre, feltételre van szükség, mint egy párezer leütéses szöveg, és beismerem: az sem szerencsés, ha egyes médiavektorok arra törekednek, hogy ennek a párbeszédnek a kizárólagos fórumaként jelenítsék meg magukat.