Mintegy négy és fél éve az űrverseny hiábavalóságáról cikkezett a Space Rewiew; arról, hogy van itt (mármint „odakint”) tér a nyomulásra elegendő. Még a nagyhatalmi egók aurái is meg tudnának férni, akkora a hely. Bő egy hete India is bejelentkezett Holdhódítás kategóriában, így már négyen vannak az elit klubban, ahol tavasszal Japán kopogott, egyelőre sikertelenül. A téma szakértőinek hányada továbbra úgy gondolja, e nemes versengés pusztán a tudomány meg az emberiség, a haladás, a megismerés, szóval ilyen fennkölt hívószavak (hold)udvarában zajlik. Jogában áll derűlátásra hangoló nézőpontot képviselni, még akkor is, ha ezzel kisebbségben van, érveit meg rendre kikezdik a tények és az idevágó nyilatkozatok, döntések. A Kreml és a Fehér Ház egyaránt leplezetlenül katonai doktrínája immár szerves részeként tekint az űrbeli hadviselésre, Peking ugyan még nem fejtette ki expressis verbis, de érthető módon érdekelt a felzárkózásban. Talán ezért is érhette kissé kellemetlenül a Kínai Kommunista Párt illetékeseit a déli-délnyugati szomszéd sikere: a két ország kétezer kilométeres közös földi határvidékén több mint hatvan éve nincs nyugalom, a világpolitikában klasszikusnak számító rivalizálás tehát szintet lépett. Ennek dacára a felek, legalábbis a kimondottan szakmai értelemben, egy dologban biztosan egyetértenek: hogy mindannyiuknak a gravitációt kell legyűrni, kezelni, „megszelídíteni”.

Az arénában már jóval egyszerűbb a képlet: a tér – bár okosan tagolt – mégiscsak keretbe foglalt, a szabályok egyértelműek, a teljesítmény mérése is közmegegyezésen alapul. Két rakoncátlan tényező kavarhat be, úgymond: a sérülés, meg a dopping. A szó legszűkebb értelmében felemelő élmény az atléták lassított felvételen követhető ívelése. Antigravitációs koreográfia; kecses, törékeny, mulandó. De van remény, akarás és lendület benne, a csúcsközeli eufória és a hála, mint minden vérbeli spektákulum után – köszönet a biztatásért, a figyelemért. Ez is vetélkedés, ugyanúgy nemzetközi. Hagyományos és újdonsült versengések. Mikor az indiai gerelyhajító világbajnokságot érő dobása után felszusszan…, és a verseny végén kezet fog a pakisztáni atlétával, az ezüstérmessel. Köztük ott az a 35 centiméter… és a kasmíri válság ballasztja. Nem viszik túlzásba a gratulációt, de férfiasan kezet ráznak. És akkor csak nézek, ha valaki nem érti, hogy a sport többet hoz ki belőlünk, mint országos, idény- vagy épp világrekordokat.

És hát a rekordok. Az önző, mindig elégedetlen közönség. A jegyéért élményt, csúcsdöntést vár, kiváltságos pillanatot. Női rúdugrásban idén Budapesten nem bírt egymással az ausztrál meg az amerikai lány. Próbálkozásaik száma is egyenlő volt, vagyis beállt a tökéletes egál ritka momentuma. Folytathatták volna görcsösen, belefeszülve a „pluszegybabérlevél” című végcsatát – okosan és méltósággal nem tették: a 490 centis magasság mindkettőjüknek aranyérmet jelentett. Egyformán csillogót. Vagy ott van Duplantis. Zseninek tartják. 23 évesen a versenyszám legkarizmatikusabb alakja. Három esztendő alatt öt centit srófolt a világcsúcson, a budapesti vébén is nekilendült. Maradt a 6,22. Idő kérdése csupán. A svéd színekben szereplő sportoló 2020-ban Szergej Bubka 26 éves rekordját haladta meg, amikor átbillent a 6 méter 15 centire helyezett lécen. Bizakodunk, vannak álomhatárok, makacsul hihetetlen csúcsok, mesés teljesítmények. Néhány közülük még 89 előttről való, muzeális értékű. Akkoriban a doppingolás nem ritkán brutális méreteket öltött, az ellenőrzés meg csak sántikált az ajzószerek száguldó ritmusú fejlesztése után. Ettől még rekordok, megdönteni való fokozatok.

Botorság azt gondolni, hogy a stadionbeli sportszerűség „megmételyezi” az égi pályán vágtázó űrversenyzőket: pedig második ránézésre mindkét helyszínen ugyanazzal a jelenséggel küzdenek meg, a (végül is emberi) léptékeket betartva.

(Nyitókép forrása: ft.com)