Lekurvázni, a pokolba küldeni minisztert és a hadműveleti főnököt, vagy könnygázzal és gumibottal szétütni egy tüntetésen – vajon melyik a komolyabb agresszió; két, időben egymásra torlódó képsort próbálok „megemészteni”, miközben rájövök, mennyire hasznos lehet a házbéli tesz-veszkedés: kezembe került újra egy tenyérnyi kötet, a Jószöveg Műhely Kiadó 1998-as kiadású könyve, Az ellenség neve – Szabó Márton szerkesztésében. Fél tucat írás arról, ahogyan leosztja-csupaszítja a világot a vetélkedés, amelyben az ellenfél-ellenség szerepkettős közti perverz ingázást dinamikáját leleplezni csak részsiker, eltörpült intellektuális teljesítmény, ettől még a dolgok egyre csak történnek. Ricoeur Erőszak és nyelv című esszéjét olvasva fokozatosan elernyed a görcs, hogy szakmailag talán túlléptem egy bizonyos határt, mihelyt Jevgenyij Prigoszint és a budai várban egy közintézmény környékén (védelmében?) aránytalanul hevesen fellépő uniformisos belügyi alkalmazottat egyazon szövegben, mi több, bekezdésben láttatom.

„Az erőszak alkalmazásának mindig nehezen megbocsáthatónak kell maradnia, hibának, amivel számolunk” – figyelmeztet a francia filozófus. 1967-ben jelenik meg textusa, a nyugtalan párizsi – és nem csak – egyetemisták még frissen szerzett vagy szerzendő sebeiket leltározzák. Paul Ricoeur a diskurzus és az erőszak köztes terére utalva kitér a hangját meglelő és ezáltal önmagát legitimáló violens magatartás természetrajzára, amely Reinhard Koseleck szerint nem válogatós: az ellenség ugyanis lehet idegen terek gyanús lakója (migráns/brüsszelita), örökké megváltásra szoruló evilági hitetlen (dollárbaloldallal fertőzött nemzetrontó), vagy kiirtandó, alacsonyabb rendű senki (LMBTQ-közöség tagja, átlagos hajléktalan, kriminalizált roma – konfliktushelyzete válogatja).

Személyes regiszterre váltva, hogy a téma lehetőleg ne rugaszkodjon el teljesen a tereptől: kimondottan erőszakkerülő alkatnak tartom magam. Eddig mindössze két ízben nem sikerült elkerülnöm a fizikai agressziót: a katonaságban az orrcsontom bánta a balhét, rá hat évre meg a marosvásárhelyi kultúrpalotában egy székláb és egy réz függönytartó cső társaságában próbáltam kipihenni a hosszúra és mozgalmasra váltott márciusi nap fáradalmait. Azóta is utólag pironkodom, ha időnként felemelem a hangom, hirtelen vágok vissza, a kelleténél élesebb replikával.

Mert a szólás által elkövetett horzsolás, a megbélyegzés nem pusztán a dölyf artikulációja, a saját tábor motiválásának és a koalíciós partnerek lojalizálásának eszköze, de a másik degradálása, melyhez attól sem riad vissza a szónok, hogy a nemrég apályba kezdő világjárvány belénk sulykolt szakszavait használja fel végletesen drámaira hangolt retorikájában. Szövegírói, kommunikációs csapata tudván tudja, hogy vírust és ellenszert emlegetni mediatizált fórumon elhangzott szpícsben… több, mint telitalálat, de legalábbis a kemény mag fanatizálására kiválóan alkalmas.

Makacs és hajthatatlanul naiv lélekre vall, ha most mégis Riceourre hivatkozva zárom penzumomat, de vannak állapotok, élére állított pillanatok, amikor vétek a szürkéről azt álltani, hogy csupán agyonpiszkolt fehér, a feketéről meg azt, hogy mindössze vastagon satírozott szürke. „Tekintettel lenni a sokszínűségre és a változatosságra […] ez az egyetlen út, amelyen az ember az értelmes jelentés felé haladhat.”

(Címlapképi illusztráció forrása: Pexels)