Ilyennek tűnt Mircea Geoană (elő)kampányolása és esetleges választási startja Marcel Ciolacunak. A kormányfő-pártelnök hónapokig nem kommentálta a NATO-főtitkárhelyettes és egyben ex-PSD-vezér nyomulását a hazai államfőjelölti mezőnyben. Geoanát rendre a legesélyesebbként mérték, ami legalább két dolgot jelenthet: a pártok eróziója miatt egy magát függetlenként megjelenítő aspiráns messze a legkapósabb (legkevésbé ellenszenves) portéka, illetve hogy a háborúk uralta nemzetközi hangulatban hatványozódott a biztonság iránti igény. Márpedig egy patinás katonai szervezet második emberének tapasztalata és kapcsolatrendszere jól fogna a tömb peremén levő országnak – vélhetik a romániai vokstulajok, még ha nem is ennyire akkurátusan fogalmaznak. Mondhatná erre egy szemfüles kommentelő: hát akkor a liberálisok meg pláne hogy nyerésben vannak, ha kitartanak jelenlegi pártelnökük mellett, hiszen egykori hadfiként ugyan ki lehetne találóbb, most e zavaros időkben államot irányítani, de legalább képviselni. Amire Ciolacu alig burkolt fanyalgása utal, az Mircea Geoană 2009-es buktája volt, amikor nyertesként köszönt el a második forduló után este a kampánystábtól és a néptől, hajnalra pedig csak kapkodta a fejét, mert darabra pontosan 71 319 szavazattal kapott kevesebbet, mint Traian Băsescu. Frusztráló lehet 0,68%-nyi különbséggel alulmaradni, de ez összejött végül. Geoană viszont – bár fokozatosan kivonult a honi pályáról –, újra kitalálta magát, és addigi fajsúlyos diplomáciai múltját konzisztens politikai jelenre váltotta. Hogy mindez milyen árfolyamon konvertálható újra a hazai közegben... Ehhez nemcsak a személyes ambíció és a szerencsés helyzet szükséges, de egyéb tényezők is. (Ne feledjük, emberünk szekus tábornok fia, de anyósa kapcsolatai is érdekes háttérmozgásokra utalnak.)

A hirtelen plattenre rántott leves esete kisebb léptékben is aktuálisnak ígérkezik, midőn Temesvár el-, pontosabban visszahódítására a PNL eddigi értesülések szerint azt a Nicolae Robut indítaná ostromra, aki a bánsági nagyváros polgármestere volt 2012–2020 között. Ellentmondásos szereplő: korrupciógyanús ingatlanügyletek, a helyi sajtóval való civakodás, rasszista kijelentésekért kiszabott pénzbírság, és egy elvesztett választási hadjárat, mert Robu alaposan elszámolta magát a harmadik mandátumáért folytatott küzdelemben: az őt leköröző Dominic Fritz 53%-ot szerzett, míg Nicolae Robu majdnem 30 százalékos támogatottságot tudott mindössze felmutatni. Ötlettelenség, bemerevedett lokális pártstruktúra, átláthatatlan rekrutációs mechanizmusok – bizonyára a helybeliek tudnának még sorolni okokat arra, hogy egy vert (és már 68 éves) vezért miért kell csatasorba tuszkolni ismét.

De ne ragadjunk le municípiumi, vagy országos szintű perspektívánál: David Cameron kambekkje azt látszik igazolni, hogy a brit konyhán – melyről egyébként felszínes véleményként terjedt el, hogy monoton és gyakran épp hogy értékelhető gasztroélmények forrása –, nos a szigeteken két ötórai teázás között a valamikori kormányfőt mégis sikerült a kabinet menüjébe beemelni. Tavaly november közepe óta Cameron külügyminiszterként ténykedik, az a politikus, aki országát a Brexitbe sodorva harsányan megbukott hét évvel ezelőtt.

A három példa mindenike sajátos, mégis ugyanarra a jelenségre figyelmeztetnek (még vegyük ide az amerikai elnökválasztások eddigi előkészületeit, amelyek a Biden–Trump párharc újabb epizódjának esélyét növelik szintre napról napra): gondot okoz a politikai elit HR-osztályának e réteg felfrissítése, a kellő szintű utánpótlás szavatolása, egyáltalán a politikai gondolkodás megújítása, pontosabban a tervezés-dizájnolás részleg „reformja” – bár ezt a kifejezést csak kínomban és végső elkeseredésemben, ezért is idézőjelesen szoktam bevetni a szöveg sodrásába.

(Nyitókép: Mircea Geoană Facebook-oldala)