Félbemaradt ország. Avagy: a nagy nemzeti interruptusz vázlatosan tanulságos története – ezzel a munkacímmel adatott feladat s egyben megtiszteltetés, hogy cikket írhatnék.

A távlat már elejétől fogva e közeg kedvenc és permanens tartozéka. Honos pandant. Perspektívákból, kilátásokból, elváráshorizontokról többszörösen adatolhatóan van tudomásunk a kárpátdunapontus térségben, melynek változatosságot sem nélkülöző tektonikája eleve predesztinált terepe a tovamerengésnek, az ittésmostságot sutba vető emelkedett lélekállapotnak.

Itt, hol az etnogenezisről mint titokban végbe se ment csodáról regélnek, hol a pártütés, az átállás refrénszerű erény, ehelyt, hol egy forradalmat menet közben sinkófáltak el, hol a régi szekusok (és besúgók) újfent helyzetbe kerülnek, vagy juttatják utódaikat, hol mindenki román, mert így egyszerűbb, és ahol a politikai egyezség csak ürügynek álcázott romlandó paktum, ahol a kerékpárút elfogy a buszállomás előtt és elfelejt folytatódni mögötte, az autópálya oly régen épül, hogy saját nyomvonalát levéltárakban búvárkodva leled csak fel, a metró meg egyből féléves késéssel kezdi, hol reform, regiszterváltás megtorpan a nyilatkozatok peremén, törvénynek alkalmazása pedig fakultatív fakszni (mert úgyis módosítják mindjárt, meg különben is: nincs aki számon kérje, ha mégis, nincs hozzá eljárási útmutató), ott, ahol még bőven a pecsét becse, a kézzel jegyzett iktatószám sármja dukál, s ahol a pénzt diplomára, a doktorit perre lehet váltani, ahol nem tudjuk, hányan vagyunk, és mégis többen leszünk, mint amennyi állóhely van az országban, tehát itt, ebben a kilúgozott, fellazított intézmény rendszerű államban, amely határainak védelmére egyre több pénzt szavaz meg, csak épp képtelen elkölteni (és különben is, saját magától megóvni magát), adóbegyűjtése korszerűsítésére rendre nagy összegeket szán, miközben az államkassza jussa továbbra is csekély, hol képzett hazát képzelnek, csak épp idejekorán belefárad a fantázia, ahol az alaposan elvégzett dolgok dicséretét hirdették olyanok, akik fusizó kapkodásra is képtelenek, melót mímelni meg pláne, egyszóval Romániában, nos pontosan itt, a léptékekkel vagyon igen nagy baj. Az arányérzékkel. Hogy meddig futja bicepszből, agyvelőből – vagy e két vektor eredőjéből.

Mert itt mindig a bércek, a végtelen fürkészése…, a nemzeti büszkeség valahogy mindig csak az ormokon, égig szökő piedesztálokon; így többnyire az első nagyobb kavicsban botlik a láb, letér a következő elágazásnál, vagy egyszerűen elfárad a kaptató közepén. Mert itt soha semmi nincs befejezve, még a fejezetek is nyitottak, nemhogy a mű maga. Hol országtervet sejtető előtanulmányok szigorúan vázlatkorukban alélnak el. Itt nagyjából megoldottuk, többnyire kipipáltuk, jórészt teljesítettük, és archaizmusnak számít az, hogy: kész.               

A hiátusról való memória felezőideje másként ketyeg mifelénk… ha épp működik az emlékezetvekker. A torzó, mint kontinuum. A tökéletlenség végtelenített prolongálása, akár életviteli recept. Stratégiák határideje helyett öblös jelzők, harsány gesztusok, mandátumnyi indulatok. A nagy, az összetett, a kitartást igénylő erőfeszítés, meg a jól adagolt disztributív figyelem – mindezek tájidegen komponensek. A beletörődés tragikumát mesterien művelt önáltatás enyhíti, mihelyt naponta, a visszaszerzett szerénység flastroma helyett ugyanazt a foszlott leukoplasztot szorítjuk konok homlokunkra, a hunyorgó tekintet pedig képtelen egyebet befogni, nincs is itt más látnivaló, emberek! Csak a felemás szakaszgyőzelem, mint végső diadal.

(Nyitókép: Léphaft Pál rajza)