Lokális és kontinentális ötvözetét-rivalizálását hozza majd nyárelőn a hivatalos kampány és annak tavaszias – szándék szerint frissítő – előszele: ha helyi tanácsosra és brüsszeli mandátumra egyazon napon voksolunk, ez óhatatlanul kortesmixet eredményez. Elvileg több opció is adott, a terepen már ennél szűkebbek a konkrét lehetőségek. Ki viszi a prímet, a kettős szólamból melyik képezi majd a főmotívumot, és ki tolja a refrént, a háttérben diszkréten, ám kitartóan teljesítő kórustagként. Miután „megemésztettük” az olcsóbb-hatékonyabb-demokráciabarátabb érvtriót, néhány kételyen még át kell hámoznunk magunkat, míg tiszta voksot ömlesztünk az urnákba. Lehetőleg kristálytisztát – gondolja félhangosan a modellérték-függőségben szenvedő közéleti személyiség.

Legelébb tehát az üzenetekben illene rendet rakni, vagyis hát a kommunikációs szektorban-szándékban: félelemre, készenlétre, konfrontatív alapállásra épített kampány legyen, vagy mondjunk valami építő jellegűt is. Például az Unióról, az annyit szapult Brüsszelről. Meg az ő bürokratáiról. Arról esetleg, hogy 30 éves fennállása alatt ez az építmény értékeket teremtett és értékrendet diktált. (Mínusz 9 éves lehettem, amikor jogelődje megalakult, tehát már lassan „nyugdíjesélyes”, amennyiben nőneműként tételezzük.) Hogy ez a világ most a háborús szomszédságban még inkább fontos és megóvandó. És hogy működésében nem fungált mindig hibátlanul, de struktúraként képes részben önkorrekcióra, árnyalásra, ha kell, akár újragondolásra. Félő, hogy a közbeszédben a „ki melyik polgármester kandidátust juttatná helyzetbe”-jellegű játszmák foglalják el a teret, az uniós tétel amolyan csatolt áruként lapul a csomagban. 

Európaiként, uniós polgár szerepében érthető, hogy aggódik a vokstulaj, ha a dolgok akadozva, felemás módon működnek. Kifele többnyire egységes, befele meg vitaképes és kompromisszumcentrikus: nem Janus-portré, inkább a párbeszéd kultúrájának kétféle regisztere ez. De vajon a honi társadalom, s ezen belül az erdélyi tud-e ebből az elvi kettősségből kézzelfogható előnyöket, egyáltalán helyzeteket létrehozni… A gyakran párhuzamosnak vélt-óhajtott (hazudott) magyar univerzumban mennyire természetes a sokszínűség (f)elismerése, a kifulladásig folytatott, néha parázsló dialógus, amely nem a saját álláspont minél harsányabb megjelenítését, de inkább a társ eltérő véleményének megértését és a közösen vállalható variáns kimunkálását célozza.

Dealjeink inkább sebtében ledarált hézagos – és ezért törékeny—háttéralkuk, mint felmutatható és cselekvésre ihlető eredmények, újabban a párt (és elv)hűség is lenullázott tényező: polgármesterek, megyei elnökök válthatnak klubot, pardon, tábort, miközben a régi csapat mezét hordva naponta bejárnak a hivatalba újraválasztásukért serénykedve minduntalan. Mint fociban a mercato idején, akkora lesz a mozgás, már csak a fogadóirodák tippjei hiányoznak…

Oddszokat nem árulok, tanácsot is módjával. Idén egy héttel a gyereknap után jön el a pecsételésnek ideje; látom, hogy a kampánydiskurzusban előresoroltatott az elsőszavazók megszólítása. A sulik maturandusünnepélyeiről alighogy kisereglett ifjak. Akik közül jó páran már vaskos tapasztalattal bírnak arról, hogy mit jelent a termékek, értékek, a munkaerő mozgásszabadsága. Meg az ideáké... A rákérdezés és a kétkedés nem feltétlenül generációs dac terméke, lehet, hogy az alaposabb tájékozottság előfeltétele. Ezért lenne indokolt a hurráoptimista vívmányszpícsekből rendre motivációs verbális vektorokat faragni. Helyben készült bicskával, programozható 3D-esztergával – vagy akár mindkettővel.

(Nyitókép forrása: Pixabay)