Mármint az évforduló, amit március közepén a Kolozsvári Rádió megült, fennállásának 70. esztendeje ürügyén. Sajtótörténészek még nem tárták fel, és ha igen, akkor eddig nem közölték, miféle rezon állt a területi stúdiók alapítása mögött. Tény, hogy a vidéki közszolgálati rádiók sorát a kolozsvári nyitotta meg, s hogy az eseményre 1954. március 15-én hétfőn délután négy órakor került sor – lázas, de körültekintő előkészületek után. A pillanat fontosságát az írott sajtó is ecsetelte: a tudósításokból kiderült, hogy Roșianu elvtárs, a művelődési miniszter helyettese is leutazott Bukarestből, magyar részről pedig Nagy István, a korabeli kegyeket élvező munkásíró mondott ünnepi beszédet; a hivatalos fesztív programot egy neves nőgyógyász elrekvirált villájának alagsorában megterített vacsora követte (ugyanis ebben a Rákóczi út 60. szám alatti épületben startolt el a történet). A lakoma 1200 lejbe került, meg némi fejtörésbe: a 45 tagú csapat frissen kinevezett igazgatójának jó adag kilincselés-telefonálás árán sikerült a költségvetésben nem szereplő tételt belegyömöszölni a stúdió büdzsékeretébe.

Hogy Ludovic Rațiu, aki időnként Rácz Lajosnak vallotta magát, hányszor lobbizott direktorként a Kolozsvári Rádió érdekében megyei, tartományi vagy épp országos pártfórumoknál, ennek is csak töredékét tudjuk rekonstruálni hiteles forrásokból – a kronológia viszont pontosan jegyzi a stúdió kezdeti kétórás adásidejének fokozatos bővülését. 1985-ös bezárása előtt – ekkor már Vasile Rebreanu váltotta Rațiut –, Kolozsvárról hétköznap 7 és fél, vasárnap 4 és fél órát sugárzott az időközben (1967-ben) jelenlegi székhelyére költözött rádió. A médiaintézmény stratégiai fontosságát jelzi, hogy kétszer is igen erősen védelmezték: ’56 őszén géppisztolyos szekusoktól hemzsegett az épület, ’89 decemberében pedig hetekig katonák védték a stúdiót – talán éppen a szekusoktól? A két felfokozott momentum között pedig ott a majdnem ötéves kényszerszünet…

1985. január 12-én telefonoztak a fővárosból, és leállították az összes területi stúdió működését – az adáskész délutáni műsorra már nem került sor. Székely Rózsika néni, az egyik akkori titkárnő vette fel a kagylót, és nem értette első hallásra a rövid, tárgyszerű mondatot, annyira abszurd volt. Kolozsváron mintegy 80 embert eresztettek szélnek, pontosabban helyeztek át más szerkesztőségekbe, kiadókhoz, kutatóintézetekhez, könyvtárakhoz, mozikhoz, kultúrintézményekhez. A műszaknak is találtak továbblépési lehetőséget. Napokig nem hitték el, hogy valóban leáll a stúdió, ültek a januári, februári didergésben, és várták a csodát: az újabb telefonhívást vagy fejléces táviratot, mely tévedésnek minősíti az előző döntést, hogy csak átmeneti a leállás, és kiderül, az egész mindössze tréfánál vaskosabb packázás, de nem végleges verdikt. Visszajártak, tébláboltak, a közeli restiben próbáltak „lazítani” az egyre fokozódó feszültségen. Közben az irodabútort elszállították, a fogasokat is, de már senkinek se volt kedve a nagykabátot levetni, akár kigombolni, annyira hideg lett ott legbelül. Végül a műszaki felszerelés egy része is útnak indult, a szalagtárat meg „stílusosan” a Bukarest melletti Jilava börtönébe raktározták el (ekkor már csak magyar nyelvű színházi felvételből mintegy 840 szalag volt eltárolva – ez is érzékelteti, mekkora hangarchívumtól fosztották meg a rádiót, 1990 elején ez jórészt visszakerült Kolozsvárra).

1989 decembere – mindenki kicsit másképp emlékszik az újraindulásra: akár rádiójátékot is lehetne írni a történetből, annyira drámai, tömör és tanulságos. Ha összevetjük, hogy kik jöttek vissza, a régi, kiebrudalt gárdának mintegy a felét látjuk az 1990-es év kora tavaszára datált lajstromon. Közülük néhányan pár hónapon belül belátták, hogy nem hosszúra nyúlt hatásszünet volt ez a cezúra, hanem itt merőben új fejezet kezdődik… legalábbis annak ígéri magát. Az elhallgattatás tragikumát is kihallani az emlékezők hangjából, és azt, ahogyan igyekeztek kompenzálni – talán néhol görcsös sietséggel – mert ők már megjárták, és bármennyire is fordult a világ, a készenlét és a gyanakvás szordínóban ott lappangott a gesztusok, hangsúlyok mögött. Az etnoregionális identitástudat fontosságán és a közszolgálatiság értékőrző jellegén túl ez az egyik legmakacsabb és szakmailag-emberileg leghitelesebb üzenete a hét évtizednek, amire csak a naptár kedvéért mondjuk, hogy kereken hetven, s amit így jól lehet csomagolni, marketálni, egyáltalán hetvenkedni vele. De hogy a kerekdedségre mégis maradjon apró esély: az öröknaptár szerint 2027-ben március 15. szintén hétfőre esik. És megint lesz délután, és pontos időjelzés négy órakor. 

(Nyitókép forrása: Kolozsvári Rádió Facebook-oldala)