Kiegyensúlyozott, munkabíró, mértéktartó, bölcs, szerény, fellépésében előkelő, vízióval rendelkező, elhivatott, szintetizáló hajlamú, következetes, disztributív, empátiadús, okos, és még sorolhatnám, hogy milyennek kellene lennie az ideálishoz közelítő államfőnek. Jelöltből lesz idén is bőven, Romániában hagyományosan népszerű ez a vetélkedő: az eddigi 8 elnökválasztás átlaga 11,12 aspiránst ad ki, de ennél valamivel nagyobb az érdeklődés, csakhogy az induláshoz szükséges 200 ezer támogató szignó előállítása egyfajta előszelekció. (A törvény itt egyértelműen a pártoknak kedvez, mihelyt a független jelöltnek is ugyanannyi aláírást kell bemutatni, ha startvonalhoz szeretne állni, illetve ez a kötelező gyakorlat nem szavatolja egyben, hogy a jelölt mentálisan megfelel a megpályázott poszt elvárásainak – és itt nem holmi IQ-, vagy drogtesztekre gondolok.) 

El lehetne bíbelődni itt még egy kicsit a robotkép aprólékosabb paradigmái között, de a kánikula nem kedvez az ilyen technikai jellegű fejtegetéseknek, érjük be azzal, hogy eddigi elnökeink rendre jócskán elmaradtak az ideáltipikus államfői szinttől, de még az általuk (és kampánystábjaik által) skiccelt profiltól is. A nagy számok logikája szerint pedig jobb kínálatra lenne esély: mintegy 10-12 milliós alapsokaságból (merthogy csak 35 évet betöltött állampolgár pályázhat a Cotroceni-palotára) nagyjából kizárt, hogy be kellene érni a rezignált konklúzióval, miszerint nincs ember a gáton. 

De sőt, lassan már alig látszik a gát attól a temérdek embertől, akik a napokban jelentkeznek be, s akikről tudni vélik, hogy rövidesen… Apró megjegyzés csupán, de talán jól jellemzi a folyamatot, hogy nem elhanyagolható azon jelöltek aránya, akik annak a bizonyos, legalább 200 ezres támogatásnak a töredékét voksra tudták váltani. Bármilyen jó a vetélytársak korteskedése (és mondjuk elhibázott a saját kampánystratégiád), nem életszerű, hogy valaki bemutatja a tábora komoly szándékát igazoló listákat, majd rá pár hónapra a papíron jegyzett támogatottság tizedét, nyolcadát, ötödét látja viszont a végleges, hivatalos eredményhirdetéskor. 2019-ben a 14 induló jelöltből hatan múlták alul magukat ilyen látványosan.

Most viszont merőben más az ábra – mondhatja az örökös bizakodó és főállású dzsidzsikontra –, most bajban az ország, vészben a régió, gondban a világ: försztklássz messiásokba oltott válságmenedzserek kerestetnek, hazafiak, nehéz időkre súlyos karakterek. Például egy exbaka a hon szolgálatában, vagy egy biztonságpolitikára szakosodott karrierdiplomata. Esetleg a társadalmi béke felett éberkedő pártelnök-kormányfő, aki legutóbb, június 9-én annyit bírt közölni a sajtós karéjnak, miután leszavazott, hogy ő románul (románosan) voksolt. Nemzeti értékeket és identitást hevesen óvó újdondász. Európai szabványra és habitusra serkentő honleány. Cirkuszi díszlet előtt parádézó paranoid amazon. Zsebpártok narcisztikus főnökei és önelégült magamutogatók, a mindenkor felbukkanó kalandorok. Mágnások és miskák (így kisbetűsen). A „klasszikus” elsőkörös magyar jelölt. Mint tengerparti nyaralóban az ollinkluzív – ezt a szezonális menüt ajánlja majd az enyhén enervált média (mert már látja félig elúszni az idei nyaralását).

Az idényszerűségről és a szabványos jellegről itt a záró bekezdésben még két szót: az épp lecsengett kampánydiskurzus egyik vezérmotívuma az 5-10, sőt akár 20 évre sorsunkat előre meghatározó döntés felelőssége, amely mintegy azt sugallta, hogy generációkon átívelő, távlati projektre pecsételt a polgár, hogy van jövőkép, s hozzá vezető út. Holott… A kívánatos sztenderd jelöltről meg csak annyit: nem nagy baj az, ha nem igazodik mindenben a felmérések, vagy háttérbeli pártguruk, médiamegmondók elvárásaihoz, ha akad személyiségében pár egyéni vonás, ha ő maga is próbál stílust diktálni, svádája van, esetleg nyomokban humort is tartalmazó önreflexív indulatai vannak olykor. Ezzel csak növeli a csekélyke esélyt, hogy az államfő intézménye Romániában megleli sajátos, félelnöki rendszerhez méltó helyét a nagy képletben.