Hallom (az urbánus terek sajátos akusztikájának hála), hogy a városban azt beszélik, baloldali lennék, azon belül-felül meg liberális. Párttag nem voltam ’89 előtt, utána is mindössze három évig RMDSZ-tagdíjfizető, mert közszolgálati médiamunkásnak álltam, ez a státus pedig szabályzatilag tiltja a formális politikai hovatartozást. De azért belegondoltam kicsit. Majd még egy csöppet. Szaggatott, félhomályos szövegrész következik, címbeli műfajhoz igazodó.

Jobbkezes vagyok, de traumatizált, mikor első osztályban az oldszkúl tanító néni törülközőbe csavarta egyik osztálytársnőm „rossz” kezét, hogy gyorsabban szokjon át a jó, a helyes írásmódra. Most is előttem van a copfos, apró termetű kislány, amint arcán végiggördülő könnycseppek és szipogás közepette, összeszorított ajkakkal vési a pálcikákat, horgokat és hurkokat. Harmadikosként eltört a kulcscsontom, a bal. Felépülés után tiltották az egykezes sportolást, meg biztattak az ellustult bal kéz edzésére, de már akkor makacs és hanyagságra hajló fickó lévén: a bal gyenge maradt, a jobb meg valamivel izmosabb az átlagnál. Negyedikben vakbélműtét. Hát ez bizony jobbról jött, kissé váratlanul, de Imre doktor bácsi, tordai sebészbarátunk segédletével aránylag könnyedén abszolváltam. Ötödikre kiderült, hogy a gyakori fejfájás oka a szem, az okuláré… nos a pápaszem jobbik lencséjének dioptriái dupla akkorák, mint a bal.

Hatodik, hát az a helyzet, hogy nem tudok minden egyes tanévhez az előbbiekhez méltó történetet társítani, ezért most egy merész ugrás a bakalétbe. Az ökölcsapás, ami az orromon reccsent, inkább felülről érkezett (ilyen egy lépcsőházi balhé dinamikája); hogy rézsútosan jobbról vagy enyhén bal felől inkább – az a méltányos, ha beismerem, majdnem négy évtized távlatából kissé bizonytalan vagyok e részlettel kapcsolatban. Utólag azért is nehéz belőni a szöget, mert a leszerelés után műtéttel rakták rendbe az orrsövényt, és most nem látszik, merre is ferdült az impaktuskor.

A térd, az már megint a bal: ilyen az, ha hirtelen úgy gondolod, harmincakárhány éves szünetet sutba vágva helyszínen kölcsönzött korcsolyával futsz ki a jégre… és siklani fogsz, mi több, roppant lendülettel és némi keccsel lejteni. A sürgősségen unott röntgenorvos közli: ez a kalács bizony darabokra tört. Pár órával később az ortopédián jön a frappáns cáfolat – Patella bipartita, vagyis születésbeli rendellenesség, magyarán, eleve két darabból áll a térdkalácsom. És nem jobb–bal osztatról van szó. De ha már kongenitális ügyek, íme az epe, mely renyhe: vezetéke szokottnál szűkebb, ezért lustálkodásra hajlamos.

Ezek után tényleg a nyájas, vagy éppen kedveszegett olvasóra vagyok kénytelen bízni. A döntést mármint, hogy (a városi szóbeszédre mégis hallgatva) balosnak, középbalnak, netán balközépnek tart, vagy megátalkodott centristának…, esetleg titkon jobbra kacsintó fráternek. Vagy csak szimplán egy aszimmetrikus figurának, mely esetben esztétikai ismérvek is keverednek a megítélésbe: a szimmetria ugyanis unalmas lehet, akár egy végtelenségig ragozott Rorschach-teszt.

(Nyitókép: veectezy.com)