Igen, nem elütés, még ha az ü meg az ö a billentyűzeten elég közel is van ahhoz, hogy éljünk a gyanúperrel… Az egyre szorultabb helyzetbe kerülő középről kell írnom, újra, ezúttal sürgetőbb, egyben rezignáltabb hangnemben; arról a sávról, terrénumról, állapotról, ha tetszik, esélyről, amelynek fenyegetettségét a szélek felől érkező folytonos (egyre virulensebb) behatás teszi valóssá. Az idevágó cikkek, kommentárok, akár tanulmányigényű elemzések nagyrészt beérik ezzel a konstatálással: a világ – s vele együtt a róla alkotott percepció – egyre inkább polarizálódik; az olvasatok lakonikus merevsége valójában kényelmes és hatékony, nem kell árnyalatokkal foglalatoskodni, elveszni bennük netán.

Bal–jobb tagolású szcéna ez, és a dichotómia ugyanakkor a túlértékelt lojalitást is egyértelműsíti: nem érdemes középbal vagy jobbközép nüanszokkal babrálni, miközben megy a bruszt a középen állók (mert eleve centristák vagy bizonytalanok, natív semlegesek) megnyerésére. És mert számtalan példa igazolja, a szekértábor nem elegendő, növekedése véges, ereje szintén behatárolt, és ha olyan társadalomban, ahol a választás szabad, átlátható és fair, illetve szolid hagyománya van a kétpártiságnak, bizony szükségesek, mi több, döntőek a középről érkező = elhódított voksok.

Nincs köze, bár idézik-utalgatnak szaporán a Jelenések könyve 3,15–16 alatt a langyosakra, értékítéletté válik forrónak vagy dermesztőnek lenni, nemegyszer az egyenes beszéd a frankó üzenet már felér a politikai gesztussal, sőt van úgy, hogy egyenesen akcióként jegyzik (a románban a „te fac din vorbe” kifejezés is erre utal, hogy ’lebírlak-átverlek’). Ezért érdekes (főképp tanulságos) nyomon követni a diskurzus dinamikáját, ahogyan a választás napja közeleg: a szélsőjobb/bal retorika hogyan „szelídül”, ölt szalonképes nyelvi köntöst. Elhalkulnak a sarkos, kikezdhető szlogenek, a radikális kijelentések, a türelmetlenséget és kizárólagosságot hirdető passzusok, esetleg a pártokban a szókimondó figurákat hátrébb vonják, ideiglenesen „kikapcsolják”, és ezzel egy időben a szirénhangokat középre irányítják. A centrumbeli kliens így akusztikailag minőségi terméket: sztereó szimfóniát kap.

Ezt teszi Marine le Pen, az AfD is a maga módján, de majd őszre kelve az Államok korteskorifeusai. És hadd soroljam ide honunkat, hazánkat, a pátriát, az országot, hol épp élünk s szavazunk még három ízben idén. Felfüggesztetik parányi hatásszünet erejéig az öngerjesztő eszkaláció, a másik démonizálása, játékszabályok semmibevétele, az ellen méltóságának maradékát is tiporni képes eldurvult közbeszéd, dörzspapír-jellegű médianyelvezet. 

Simionnak már jó ideje balos beütésű terve van az olcsó lakás, adónyesés, és egyéb, korántsem jobboldali tétellel, amivel már teleplakátolta elnökjelöltként a tájat.

A centrum válságáról beszélni unalmas és nem célravezető, és különben is van-e közép... vagy csak mi képzeljük oda, hogy átmenetet hazudjunk, ahol szakadék van. A mezőny amúgy is képlékeny, terjedelme talmi: a jobbról előzött ultrajobb ezáltal beljebb kerül (s a szélsőbal szintúgy), úgy ami eddig elfogadhatatlannak tűnt, perifériára száműzött elem, most beljebb settenkedik, ha nem írnánk naivitásunk optikai csalódásának számlájára. Komilfó fasisztoidokat nehéz elképzelni – ha a pisztolytáskát visszacsatoló kéz kecsesen emeli a kávéscsészét, attól még egy potenciális gyilkos végtagjával van dolgunk.