A kockák pontosan úgy csilingelnek-roppannak, mint egykoron a dállászos Juvingfamili sorozatában, ahol kötelező volt minden epizódban legalább egyszer whiskyt szervírozni: hanyag csuklómozdulattal, az opulencia laza gesztusával. Most is jól elvannak a kis jégdarabkák, mígnem nyakon öntik tonikkal, vagy csak egyszerű jófajta székelyhonban palackozott ásványvízzel. Citrom vagy gin – ízlés és celziusz szerint, amennyit a test felvesz ekkora bazi nagy hőségben.

A test pedig ilyenkor jelesre felel fizikából: márminthogy terjed a melegnek fokozódásával arányosan, tölti ki a teret, s ezzel párhuzamosan töltekezik: dzsússzal, sörrel, csapvízzel, rostos nektárfélékkel, ami épp keze és kedve ügyébe akad. Hörpöljük a nyarat, már nem szívószállal szürcsölgetünk negédes nyekkenésekkel központozva, hanem habzsolva, türelmetlenül, kortykavalkáddal. Mert ilyen ez a szezon – plenárisan ránk tört, letámadt pályán és azon kívül is, árnyat-enyhet csak a nedűk mennyiségfokozásával érhet el tikkadó halandó, ha nem akar kiszáradófélben levő porhüvelyével a sürgősségen dekkolni. A muszlimok legutóbb tanmesébe illően halomra haltak az éves nagy zarándoklat idején, merthogy a Hadzsra spórlósan, megúszósan készültek némelyek: nem lévén biztosított szállásuk, felhevült testüket Allah magához szólította menet közben. De hát Indiában is, ahol most a század esküvőjét légkondis termekben és előhűsített paloták árkádjai alatt ülik, miközben filmezik is a megaprodukcióvá vált mesebeli frigyet, szóval a szubkontinensen is garmadával lehelik ki lelküket, akik ventilátorhoz, kortynyi vízhez, tenyérnyi árnyékhoz nem jutnak, s akkor még a mediterráneumban bekövetkezett mindenféle fatális napszúrásait e hétvégnek nem is kalkuláltuk oda a képletbe…

Igen, a nyarat szomjúhozni most már nem csak divat, kötelesség, mi több túlélési technika… Midőn ezt pötyögöm majdnem éjfélkor, teraszra nyitott ajtóval és kihörpölt kriglivel, épp átváltok almalére, majd jöhet a frissen facsart citromos bubis kombó… az emberi testről tanultuk volt, talán hetedikben, hogy tömegének több mint fele víz, most hígulunk felfele alaposan ebben a hőgutát ígérő kánikulában. Sejtjeink összesen nagyjából 28 liter folyadékot tárolnak, szerintem már bőven harminc felett az „űrtartalmunk”. Ez persze ilyen szezonális fakszni – idény múltával visszazökkenünk a normális szintre. Már ha ezek után van olyan, hogy normális. Meg szint. Meg egyáltalán.

A forróságnak, az aszálynak már szociológiája is van, nem csak úgy vaktában purpárlézunk a legyezők és párakapuk társaságában. Vannak statisztikák, trendek, grafikonok és mindenféle vonulások. Van kalasnyikov, mellyel a kelet-afrikai kutakat védik ottani törzsek a szomszédtól, és van arrébb nem sokkal, enyhén keletebbre remek úszómedence és paradicsomi díszletekkel bíró feredőház emíreknek földjén. Hol ha elunnád a bikinis nyújtózást, rögvest válthatsz meredeken sísapkára, mert az is van nekik: pályává gyúrt kristályok, mélyhűtött víz ipari mennyiségben, és lehet siklani… meg jódlizni is talán.

De mégis a nyárról, évszakilag e különleges, egykor kegyelmi idősávról kellene itt e szövegnek szólni, vagy sisteregni, ha forrpontra jut a retorika, s zabláját marcangolva a képzelet nekilendül: ez most ki-ki „játék”, meccs a javából, vagy ő olvaszt fel, vagy megisszuk (a levét). Nincsenek félütemek, merénylet vagy hedonista ellencsapás – ilyen egyszerű és ennyire drámai. Nagyszüleink még olyasmiket mondtak, ha régi telekről, frontos-gulágos fagyoskodásokról regéltek, hogy „megvesz a jóisten hidege”. Az inga kilengett: most a fennvaló heve vesz meg… s tán a liturgikus szövegekben is arra kényszerülnek illetékesek, hogy a hőn szerető Atya kifejezést szordínósabbra fogják, miközben a freonos szerkentyű kitartóan duruzsol a piruló prömier plán mögött.

(Nyitókép forrása: beol.hu)