Csép Sándor nem akarta tovább olvasni, annyira megkeseredett az első leleplezésektől, mintegy elkerülve azt, hogy további barátait, munkatársait kelljen szembesítenie a kényelmetlen helyzettel, Marius Tabacu a fotelje mellett tornyosuló pakkból emelte fel a lapokat – és bizonyára olykor kesernyésen derült azon, ahogy a legbanálisabb mondata is betűhíven visszaköszön annyi év múltán, Cs. Gyimesi Éva kötetbe foglalta, alapos hermeneutikai közegbe helyezte a jelenséget, Tamás Gáspár Miklós esszéiben gyakorta visszaköszön, Balogh F. András 16 oldalas tanulmányt írt első körben a nagyapjáról, Balogh Edgárról regélő, mintegy 50 ezer oldalas „nyersanyagból”. (Az egykori publicista, a Korunk főszerkesztő-helyettese, egyetemi oktató, közéleti személyiség neve célszemélyként öt ízben is feltűnik azon a 111 tételt tartalmazó listán, amelyet a szervek leltároztak a Literat fedőnevű forrásuk tevékenységéről 1979 és 1989 között.) A lajstrom hiányos, mint ahogyan a Securitate máig alig feldolgozott levéltári hagyatéka is sejteti: kásahegyek garmadáján kellene áthatolni, hogy az árnyalt és átfogó, tehát használható tanulságokat ígérő összképet nagyító nélkül, úgymond szabad szemmel is észlelhessük.

Három és fél évtizede lengi át félmúltunkat a „jótékony” félhomály, innen van, hogy hunyorogva pislogunk körbe, valahányszor újabb epizód pattan ki, mint zacsis kukoricaszemből a fehérlő, még forrón gőzölgő popcorn – mikor már azt várnád, hogy vége a mikrohullámúban zajló akusztikai brujázsnak, hopp!… egy-két erőteljesebb pukkanás a fináléban. (Majd jó adag csönd… A döbbeneté, a megbotránkozás, vagy éppen a beletörődés hanghiányos pillanata. Aztán érkeznek az utóhangok: sóhaj, hördülés, elfojtott hümmögés, a satírozás kapkodó és egyben monoton sifitje. Toroknak köszürülése, kimódolt hatásszünet… (ritka) jó esetben egy két megfontolt és továbbgondolásra ihlető mondat, mint például most a Balázs Imre Józsefé.

Bevallom, szerencsés voltam egykoron: szekust közelről csak egyszer láttam – mármint úgy, hogy tudtam róla. Szőnyeg szélére állítva (tényleg perzsa volt) 1984 májusában statisztáltam, amint négyünk bandáját az iskola vezetősége és a megyei KISZ kirendelt karéjában megdorgáltak, (szüleinket is felhívatták a kollektív fejmosásra). Vot de blam – ilyet kaptunk, meg egy dossziét. Az iratcsomó makacs portékának bizonyult: nyomomba szegődött, hadseregben, egyetemen, vakációkban, ’89 ősze után első nyárádmenti tanári telephelyemen. Kétszer is kikértem hivatalosan a CNSAS-tól, mindkét ízben jött fegyelmezetten a szabványválasz, hogy eddigi kutatásaik során még nem leltek rám vonatkozó dokumentumokra. Újságíróként (azon belül a közmédia munkásaként máig terjedő figyelem övez a „fiúk” részéről, legalábbis 2001-ig bizonyíthatóan, de ez most mellékág) kérhetem a kutatói engedélyt, tehát nincs minden veszve, csak hát a napi penzumok, egyéb időszerűbb mindenfélék miatt ez a harmadik (mesebelileg akár sikerrel is kecsegtető) dobás mindmáig elmaradt. Immár negyven éve, hogy… Nyomaszt, időnként, mint most is a Méhes-ügy kapcsán (ami már csak azért is létezik, mert ha nem, akkor meg mire való az ügyelés, hogy ne legyen belőle kázus) megélénkülő pár beszéd, mely pontosan így értendő, különírva, hiszen nem dialógus. Körbedumáljuk, belebeszélünk, átharsogunk fölötte, csak épp a lényegről nincs koherens diskurzus: a miként történ(hetet)t, és milyen kontextusban ajánlunk a feltárt tényeknek mai (érvényes) olvasatot. Szigorú, időt zabáló filológiai, történészi aprómunka ez, buktatókkal és megtorpanásokkal (a szakember arra ítéltetett, hogy hozott anyagból dolgozzon, ez a „din materialul clientului” pedig rendszerint hiányos, többnyire „előszelektált”, vagy éppen irdatlan terjedelmével és szerteágazásaival bénító).

Tartozom azzal, hogy pihenőszabadságom pár napját valamikor a következő ötéves tervben „beváltom” egy irattári látogatásra. CNSAS-illetékesektől tudom, van feszültség az olvasóteremben, ahol a kutató-kutakodó várja, hogy az igényelt (és megtalált) iratokat kihozzák neki. Drámák, visszanyelt könnyek, szájsarokban elmorzsolt káromkodás, üres, sokkolt tekintetek, megkönnyebbült szusszanások, összecsapott dossziéfedelek, hirtelen abbahagyott lapozgatás, „kérek egy pohár vizet”-szerű intermezzók. Mindez megspórolhatatlan része a felvonásnak; ahol látszólag te lennél a főszereplő. Bár az intézményi folklór szerint akadt olvasó, aki felháborodott dossziéja karcsúságán, miből azt vélte konzekvenciaként levonni, hogy talán nem is volt annyira fontos, mint az irigyelt pályatárs, oly meghatározó aktor, mint azt magáról tudni vélte.  

(Nyitókép: Pexels)