Jócskán odébb van az esztendőnek az a pillanata, mikor a médiaintézmények munkatársait belső körlevélben arra ösztönzik, jellemezzék az épp záruló 365 napot, egyben „jósoljanak” jövőre mindenféle jókat-rosszakat… bölcs és számonkérhető saccokat skicceljenek. Ez a szöveg nem akarja beelőzni, sem kiváltani a december végi penzumot: pusztán utalni szándékozik a „nyugodt építkezés” első esztendejére.

Elsőre lesz a büdzsé mint fokozottan bonyolult szöveges matekfeladvány; ha sikerül is még idén megszavazni, már vízkereszt után, mikor az ország klasszikusan ébredezni kezd, elstartolhat az agyalás és a morfondír, hogy akkor mi is legyen elébb: taksáknak növelése, avagy az adóbehajtás szigorítása. Merthogy a makroadatok jelen állása szerint mindkettőre szükség lesz, ha komolyan gondolják leendő kormányzóink, hogy a vészesen vastagodó deficiteket zabolázni kell. Ezzel párhuzamosan pártjaink elszámolnak a kampányköltségekkel – hivatalosan törvény szerint a számvevőszék felé, miközben diszkréten a szponzoraik irányába kezdik el a „törlesztést”.  

Számolni kell továbbá a PNRR-ből remélt pénzekkel, már amit sikerül lehívni, s az uniós zseton fejében elvárt honi döntésekkel: melyek Brüsszelből tekintve az ország hatékonyabb működését, a társadalom árnyaltabb és harmonikusabb fejlődését szavatolják, Bukarestből nézve meg nagyrészt ránk oktrojált, kényelmetlen intézkedések. A forrásfelhasználás eddigi aránya arra sarkallná az illetékeséket, hogy valamivel pontosabban kalkuláljanak a vállalt határidők betartásával.

A nagy-nagy elszámolás viszont a kampányban tett ígéretek garmadáját implikálja: az olcsó lakhatástól a vízummentes bárhova utazásig terjed a skála – nincs kerek e világon az az excel-táblázat, amely nem roskadna össze attól, amit ezen nyáron a polgármesterek, megyei tanácselnökök, most az őszi korteskedéskor a képviselő-, szenátor- és államfőjelöltek ígéretként ránk zúdítanak. Az elnökaspiránsok esetében egy sor olyan tétel jelenik meg, amely ráadásul nem (vagy csak nagyon áttételesen) tartozik alkotmányadta hatáskörükbe. Licitálni bátran, önfeledten!, mintha ez lenne a voksszüret jelszava.

Számolnivalónk lesz tágabb értelemben, ha a pár hete sűrűsödő jelek tényleg arra utalnak, hogy az ukrajnai háború valamilyen kibontakozás felé araszol. Egyesek másutt már feltehetően kimatekezték, mitől lenne jó biznisz beszállni az újjáépítésbe. Mi viszont kettesek vagyunk, és emitt, a konfliktus sújtotta övezet tőszomszédságában, tehát geostratégiailag előnyös helyzetben lennénk. Halkan pötyögöm ide, de annál tagoltabban: kétlem, hogy kisded és elszigetelt lobbiszándékoknál többre futotta a bukaresti kancelláriák amúgy egyezkedésekre és háttéralkukra ideális beltereiben.

És el kell számolnunk az előző esztendők halogatott, vagy hiányosan abszolvált döntéseinek fokozatosan beérő következményeivel: a déli országrész egyre inkább sivatagosodik, a keleti tartományokban meg folytatódik az elnéptelenedés (az „elöregedő” megyékről minap érkeztek elgondolkodtató adatok). Eközben a nyugat-romániai fejlődési gócok fennforgó helyi tisztségviselői töretlen lokálpatriotizmusba burkolt önelégültséggel számolnak majd be urbánus közegeik legfrissebb, gigantikus ingatlanfejlesztéseikről, amelyekkel végképp ellehetetlenítik városukban a napi teendők (úgymint utazás, parkolás, levegővétel…) intézését.  

De leltározni fogjuk az iskolai hiányzásokat, sokkal rigurózusabban, mint eddig: ezzel a látszattevékenységgel újabb adminisztratív gesztust honosítunk meg, mely a kérdés lényegét nem, annak felszínét is alig érinti. A minisztériumi kommünikék bükkfanyelve viszont megint alkalmat kap, hogy stíljét pallérozza. Oktatásnál maradva, jövő ősszel megint lajstromba kerülnek a fabudis sulik, diadalmas regiszterben, hiszen sorvad a letűnő időknek e rurálisba fulladt hagyatéka. A tanodákban dúló kábítószerhasználatról már megint nem kapunk átfogó és használható összesítést (ha mégis lenne ilyen, valahogy nem publikus), mint ahogyan az iskolák környéki agresszió is csak a tévéhíradók végén, a „kis színes” kategóriában kerül teljesen randomszerűen közelképbe.

Továbbra sem tudunk majd számot vetni a diaszpórával, csak az ünnepeken torlódó határátkelők szintén megszokott képe ad róluk hírt, de bizonyára további pár tucat kilométernyi autópályát felmutatunk majd: hadd lássák, haladunk mi is a magunk ütemében! Nyárelőn újfent szörnyülködni lesz alkalmunk a vizsgák, érettségik országos átlagai miatt, jön a lesújtó infó arról, hogy 2025-ben hány román állampolgár nyaralt a saját teraszán, majd ősszel a nagyvárosokban az egyetemisták albérleteinek nívója csigázza vitaminszegény fantáziánkat.

A betakarítás, szüretelés után még belefér a naptárba a gyors komparatív fűtésszámla-kalkulus, és máris ott állnánk egy újabb év finisében, halomnyi félig teljesített, és még több jövőre áttolt vállalással. Így van ez rendjén: szinte sokkoló lenne, ha úgy reteszelnénk be az esztendőt, hogy fikarcnyi elmaradás nyomasztaná csak rendszerető és teljesítményfüggő, ám egyre fáradtabb lelkünket.