Mikor ezek a sorok kikerülnek a rovat felületére, már javában zajlik külföldön a szavazás. Vasárnapig itthon még lehet mérlegelni, át-és meggondolni. Az opciók tiszteletben tartása mellett egy médiafogyasztó és a köz élete iránt fogékony ismerősöm megjegyzését gondolom tovább: a kampány során, főleg a korteskedés utolsó időszakában az államfői posztra pályázó döntősök közül csak az egyikre figyelt hangsúlyosan a sajtó, nem is kell ahhoz alaposan számlálni, hogy kiderüljön— kvantifikálhatóan elbillent a médiafigyelem. Georgescu rá is szolgált bőven erre, de a küzdelem végül is két fél egymásnak feszülése, vetélkedése. A harsány, jobbára negatív töltetű tartalom könnyebben eladható az infópiacon, ezzel a banálisra mantrázott axiómával a szakma nem tudott érdemben vitába szállni. Megjelentek közben olyan vélekedések is, hogy a demonizálás megágyazhat a bumerángeffektusnak, és mártírrá avatja az egyébként is a vallási fennköltség és felkentség köntösében pózoló Călin Georgescut.

Ám Elena Lasconira kevesebb fény vetült. Legfeljebb utalásszerűen, áttételesen, a kisebbik rosszként jelenítették meg, majd az alternatíva megszemélyesítőjeként, de arról csak futtában esett szó, hogy az USR politikus igen mozgalmas és változatos sajtóbeli pályát váltott polgármesteri székre. Néhány klikknyi távolságra ott sorjáznak a 27 ezer fős Argeș megyei kisváros elöljárójának éves beszámolói, amiből kiderül, hogy helyben milyen gondokkal szembesült, amikor 2020-ban több mint 56%-os támogatottsággal elnyerte ezt a tisztséget. Idéni újrázásakor ez a bizalmi index 11 százalékkal növekedett, közben meg Câmpulung uniós pénzek bevonásával egyértelműen jobb, élhetőbb urbánus közeggé változott. Lasconi nem hibátlan, és voltak-lesznek melléfogásai. Ugyanakkor dialógus-, és egyben fejlődőképes figura.

Közigazgatásbeli eredményei dacára továbbra is refrénszerűen hangzik el a kérdés: lehet-e nő az államfő. Pontosabban volt olyan eset, hogy valaki revelációként élte meg, mikor felvetették, hiszen addig ez a munkakör szerinte egyértelműen maszkulin (elő)jogként tételezte magát. Ana Pauker, Elena Ceaușescu, és... Viorica Dăncilă után nem rizikómentes női közéleti pályamodellről beszélni Romániában. Hiába következne a Nadia Comăneci-, Maia Morgenstern-, Ana Blandiana, Smaranda Enache-sorozat, mintegy cáfolatként, a hagyományosat egyféleképpen értelmező honpolgár még mindig csóválja a fejét, hümmög, ha helyzet van.

Márpedig most tényleg helyzetbe lehetne hozni mindazt, amit kutatások is visszaigazolnak: hogy a nő empátiára hajlamosabb, a folyamatra figyel, és nem feltétlenül az eredmény(ességre) görcsöl rá, kompromisszumokban komfortosabban érzi magát (nem feladásként éli meg, ha hátrébb lép,hogy a közös dolgokkal előbbre juthasson) – ugyanakkor kitartóbb, munkabírása vetekszik a férfiéval... ha most folytatnám, akkor tápot adnék a nem túl szerencsés genderezésnek, melyre azért van mifelénk alkalom és igény. Statisztikailag fűznék hozzá annyit, hogy ha nem is léptékekkel, de 1-2 százalékkal stabilan több a női vokstulajdonos, mint a szavazóképes férfipopuláció.

Ez a periódus mindazonáltal nem az anima–animus versenyeztetése, de inkább az elitekbe vetett, megroggyant bizalom túlélése, a távlatot tapogató reménység primátusa, a magunkra találás ha nem is euforikus, de felszabadító élményének esélye.