Bizonyára nem vagyok egyedül a döbbenettel, hogy a címbéli, legalább 45 éves idézet aktualitását érzékelni kényszerülök: a Picasso kalandjai című svéd vígjáték/filmdráma (sic!) vége felé – 1 óra 48 perc körül – hangzik el a narrátori mondat, amely hősünket a ’30-as évek végén Európába visszatérni láttatja, miután Újperencián túli portyája nem hozza meg a kellő-remélt révbeérkezést. A fasizmus kontinentális előretörésére való utalás múltidejűsége az, ami nem klappol. Érdemes-e a história spirálszerű íveléséről újólag vitát nyitni, vagy elmerülni abban a kategorizáló pepecselésben, hogy szélsőséges, ultrajobbos, radikális illik-e, vagy éppen valami frissen bevett terminus. Látom, hogy lassan, ha megkésve is, de gyarapodnak a honi való miatti felkiáltójelek, még ha kórusról azért korai beszélni.

Érdemes lesz egyszerre két irányba elindulni, figyelni is folyton, hogy egyik ösvényről se térjünk le idejekorán: a folyamat megértése és „kezelése” egyaránt elsőbbséget élvez, innen a disztributív készségek fokozott igénybevétele/-szerepe. Mert miközben a vészterhes egyharmad létrejöttének eredőit firtatjuk, szinte ezzel a történészi-szociológiai-politológiai erőfeszítéssel párhuzamosan, vagyis a megértéssel majdnem szinkronban kellene a 2024–25 mezsgyéjén egyensúlyozó Románia közéletében egyre agresszívebben (arcátlanul vakmerően) fellépő fasisztoid elemek hatására ellenszert keresni. Hatékony dózist, mely a fonákul értelmezett rend és törvény híveit, a vallási-nemzeti révület alanyait és a fokozottan frusztrált, tehát könnyűszerrel manipulálható peremrétegeket első fázisban megtorpantja, majd elbizonytalanítja. Ez utóbbi pedig igen komoly feladvány: a Georgescu–Simion–Șoșoacă trió (és számos társult szervezet, egylet, csoport) ugyanis pontosan bizonyosságba vetett hittel kínálta meg potenciális követőit. A recept szolid birtokosaiként tételezik magukat, ez a toborzás (és a mozgósítás) egyik fő eszköze.

A kályhához közelítve nehezen hagyható ki a kérdéskör értelmezési hipotézise, miszerint a politikai akcióba torkolló nosztalgiázás nem egyéb, mint az utóbbi 45+35 év kudarcának kompenzálása. A kommunisták (azon kívül, hogy Antonescut kivégezték, a vasgárdisták nagy részét börtönökbe és munkatáborokba terelték, hányadukat meg kooperációra vették rá) ígértek földi paradicsomot, de sokba volt ez nekünk: kollektív kuláklista, több mint egyenlőség = a kisebbségnek nyilván méretarányos egalité+tudományos táplálkozás, szekurizált világ, szerbekhez menekülő, Dunába lőtt honfitársak, öngyilkos hóstáti gazdák és alkotók. A ’89-es (pál/fél)fordulat fervens bajnokai meg azt hirdették: minden másként lesz ezentúl. Lett is. Minden. Tényleg másként, mint ahogyan beleálmodtuk: a statisztikák, melyek frappáns adatsorokkal illusztrálják, mekkorát nőtt ez az ország bő három évtized alatt, dzsidipiben, vásárlóerőben, látnivalóban valóban jelentős dinamikát tükröznek. Ez viszont csak enyhén árnyalja a percepciót, miszerint azért jobb kint, de bent is jobb lenne, ha… és itt konteók meg tényleges adatok kavalkádja következik. Az európai átlaghoz való felzárkózás álma inkább göcsös refrénné, majd fanyar mantrává torzult, mint modernizációt sürgető, motivációs jelszóvá. A járvány, a gazdasági válság a háború és a klímabizonytalanság csak folyamatgyorsító glazúr volt a majdnem kritikus mennyiségű – és jól rétegzett – frusztrációhalmazra.

Mitévők legyünk – kérdik minduntalan a környezetemben, mintha a sajtó (mert mégis jobban informáltnak vélik) továbbra is tényezőnek, sőt felelősnek számítana. Faktorként már nem az, legalábbis nem úgy, és hát a felelőssége is ezáltal… Nem mentegetőzni akarok, azért a szakma maradék mundérjára ráfér egy adag plusz ügyelés! Főleg hogy benéztük mi is, akár a felméréseket végző intézmények, a figyelésre szakosodott szervek, az egyébként jó szimatú politikusok. És ezzel nem akarom a felelősséget szétmaszatolva relativizálni: igen, a média (amennyi még maradt) nem volt a helyzet mélyén, azaz nem ásott utána, nem kérdezett rá a háttérben rejlő vektorokra, nem ment eléggé terepre, ha mégis, az ottani tapasztalatot nem tudta hihetően aggasztó tablóvá kerekíteni.

El kell ítélni, hitelteleníteni, vitákban legyűrni, semlegesíteni, törvényileg megbélyegezni, minden téren fellépni, küzdeni, humorral-iróniával legyűrni csak hát... A romániai tájból hiányzik például a hiteles bal, a szélsőbal meg végképp. Gyanúsan egyszerű lenne ebben a klasszikus antagonizmusban reménykedni, hogy az talán kioltaná a fasizálódó radikális jobb egyre markánsabb szándékát, mindössze jelzem, hogy a pálya eleve lejt, ha még értelmezhető ebben a paradigmában: minálunk a spektrum maximum balközéptől tart az ultrajobb felé. Marad a demokratikus berendezkedésben, annak önmérséklő erejében való reménykedés. Intézményeink hitelét sikerült fokozatosan „történelmi” mélypontra tornászni – elég ehhez az utóbbi évtized bizalomindexeit firtató felméréseket összeolvasni. Fájdalmas fejlemény, hogy a pártok, a kormány, a parlament erodálása után az elnöki hivatal, az igazságszolgáltatás, az ombudsmani hatáskör, a szakszervezetek rendre kiürültek, közoktatásunk és egészségügyünk az idejekorán (gyakran a tervezés fázisában) zátonyra futott reformkísérletek helyszíne. És már a hadsereg-egyház, e két klasszikus listavezető sem rendelkezik utcahossznyi előnnyel. Ebben a közegben gyorsabb a mítoszalapú vészkijárat-kutatás, hatékonyabb az intoleráns diskurzus (mono)tematizáló jellege.

Ideje tehát megpróbálni megérteni, miként verbuválódik tábor egykori háborús bűnösök, politikai kalandorok „tisztelete” ürügyén, miért tud egyazon tüntetésen harsogni a lumpen és a Ceaușescu-korszakot többnyire csak tankönyvből ismerő fiatal, meg a különben sikeres (de önmaga szerint nem eléggé befutott) vállalkozó. Hogy ez már jóval több, mint a stabil 10-15 százaléknyi szélsőségre érzékeny arány, hogy a nyugat- és oroszelleneség jól megfér per pillanat egyazon zászló alatt, főleg ha azt egy magát dák ivadéknak valló férfiú lengeti.  

Logikai és kronológiai bukfenc zárja e szöveget: ha ez a polikrízis elmúlik, máshoz nem fogható mederbe terelődnek a dolgok, leülepszünk úgymond, lesz-e mód a válság tanulságait megfogalmazni és beépíteni a gazdasági-társadalmi konstrukció további forgatókönyvébe. Vagy konokul elkövetjük ugyanazt a hibát, amit az elvarratlan ’89, a felemás módon tisztázott vásárhelyi március, a máig sem lezárt bányászjárások, a késve és nem kellően kezelt Colectiv-tragédia, a félig nyitott Covid-dosszié esetében… Igen, erre mondhatja az olvasó: már megint kifaroltam a válasz elől, mintegy a jövőbe transzponálva a beszélyt. Csakhogy a pillanatnyi akció, bármily konkrét jelenbeli lépés minimális távlati tervezés hiányában tényleg nem egyéb pótcselekvésnél, bárgyú (és álságos) önigazoló és önfelmentő gesztusnál. 

(Nyitókép forrása: Euronews)