Egyre merészebbek, pimaszabbak, mondhatni elszántabbak. Intézményrendszerünk pedig dadogva, sasszézva, kényszeredett prüdériával veszi mindezt tudomásul, és kitartóan „minthacselekedne” pózba merevedik.

„Szexuálisan agresszállak, te koca!” – a parlamenti pulpitus környékén éppen egy éve hangzott el ez a mondat. George Simion volt párttársának, Diana Șosoacának címzett fenyegetése nemcsak hogy házszabályellenes (a 6 cikkely mindkét bekezdését kimeríti-áthágja), de a büntető törvénykönyv idevágó 206-os cikkelye szerint 3 hónaptól egy évig terjedő börtönbüntetést vagy pénzbírságot vonhat maga után. Mivel a Tisztelt Házban történt az eset, a valót csuklóból fonákra rántva politikai véleménynek is minősülhet, bár nem nyilatkozatként, hanem párbeszéd részeként hangzott el. Sőt, enerváltan, Simion megismételte, hogy mit tesz vele. Tehát nem pillanatnyi eltévelyedés, nyelvbotlás, kontextusból való kiragadás – amit gyakran szoktak utólag mentő-maszatoló próbálkozásként hasonló esetekben közszereplők gyakorolni. Diana Șoșoacă sem maradt teljesen adós, midőn köcsögnek nevezte az AUR-elnököt, majd annak társait is besorolta ebbe a kategóriába. A történet nem egyéb klasszikus – és drabális – provokációnál, amely fizikai bántalmazással bővült: Simion, miközben a szexuális agresszióval fenyegetett, kiütötte a szenátor asszony kezéből a mobiltelefont, amivel a SOS-elnök tüntetően közelről filmezte őt (és heves hangnemben kért számon az auros politikustól néhány neki tulajdonított, szerinte hazugságnak minősülő kijelentést.)

Rákerestem az ügy folyományaira: D. S. ugyanis feljelentette G. S.-t, de az ügyészség honlapján csak egy 2022-es történet jelenik meg, amikor Simion az akkori energiaügyi minisztert zaklatta fizikailag – magyarán két ízben megragadta az alkarját és hátulról a nyakát: erre mondják románul, hogy „a brusca” – Virgil Popescu pedig feljelentette őt.

Két következmény kínálja magát: az illetékes intézmények nem kapkodják el az intézkedést, ha pedig mégis lépnek, ahogyan a parlament 2023 júniusában szigorított a büntetéseken (méghozzá szolid többséggel) – napidíj ideiglenes megvonása, plénumbeli felszólalás korlátozása, segédszemélyzet, szolgálati gépkocsi átmeneti felfüggesztése stb. –, nos, ez nem tántorítja el a renitenseket.

Most pedig többen vannak, és harsányabbak, mint az előző mandátumban. Grasszálásuk első jelei meg is mutatkoztak: a parlament folyosóin megfenyegetett sajtómunkások, véleményüket vállaló művészek, személyiségek, tévés műsorvezetők, oknyomozó újságírók megfélemlítése, üzengetések, sejtetések, alig álcázott utalások. És egyre merészebbek, pimaszabbak, mondhatni elszántabbak. Demokratikus(nak remélt) intézményrendszerünk pedig dadogva, sasszézva, szinte már kényszeredett prüdériával veszi mindezt tudomásul, és kitartóan „minthacselekedne” pózba merevedik.   

Szakirodalomban pedánsan felsorolt viszonyulások és szcenáriók illegetik magukat a „fogjuk ki a szelet” ötlettől, a „nem kell túldimenzionálni, mert ettől vérszemet kapnak”-féle attitűdön át a finnyáskodó kompromisszumképtelenségig, amikor felmerül a közös, hermetikusan záró front imperatívusza a szélsőjobbos-fasisztoid veszéllyel szemben. Mindezekhez még pótballasztként ott a kívülmaradás illúziója, ami 2024 végén Romániában Sarkadi Imrét avatja megint kötelező (elnézést: fölöttébb indokolt) olvasmánnyá: Az önámító halála című novelláját könnyű leemelni a polcról – a Kriterion adta ki 1981-ben az azonos című kötetet. Baljós idők refrénszerű hozadéka, hogy újra felfedeztet nívós szövegeket. De még mielőtt a szépirodalom színre lépne, bemelegítésként egy szimpla adatsor: az NSDAP, vagyis a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt az 1924-es választásokon 3%-ot ért el, míg 1933-ban 43,9 százalékos támogatottságot – és ezzel hatalmat – szerzett.

Három vallomásszerű zárómondat: ha mintegy hat-hét éve valaki azt mondja, hozzánk is elér az a (tettlegességbe torkolló) diskurzus, mit Frankhonban Le Pen, Németországban az ADF, az osztrákoknál a Szabadság Párt képvisel, s mit a tőszomszédságban csak magyar acsarnak tituláltam, bizony vettem volna egy jó nagy adag levegőt, hogy ledumáljam a pástról érveknek vélt válogatott indokokkal. Most meg csak nézek, drukkolok. Meg írok ilyen cikkeket, mint ez is itt.

(Nyitókép forrása: s.rfi.fr)