Bő három és fél év, míg Donald béna kacsaként fog fel s alá totyogni a nagy vízen túli pázsiton, mögötte ideális díszletként a Fehér Ház kontúrja szolgál majd. Talán ez a perspektíva sarkallja az Egyesült Államok 47. elnökét arra, hogy – amint hívei és csodálói mondják – tornádóként seperjen végig mandátuma első hónapjain. Felfokozott dinamizmusa, harsány tettvágya lényegében nem tér el bármilyen kezdeti periódustól: a frissen hatalomba kerülő szereplők jó adag lendületet visznek át a nemrég lezárt választási kampányból. Ehhez társul a szándék, hogy frappánsan igazolják: másfajta politizálás (rangsorolás, problémafelvetés és megoldás) jellemzi őket, tehát már az első naptól rászolgálnak a változásban reménykedő szavazótáboruk bizalmára. Trump kezdeti intézkedései (leszámítva a különben rá jellemző show-szerű, teátrális koreográfiát) nem pusztán a radikális paradigmaváltást célozták, de a revans ösztönző tényezői is fellelhetők döntéseinek egy része mögött. Mindez és a túlpörgetett ritmus növelte a hibaszázalékot – egy sor intézkedést szinte másnap visszavont, vagy azonnal módosított az új amerikai vezetés, és voltak kilátásba helyezett lépések, amelyek… kilátásban maradtak.

Jól jár, vagyis megkönnyíti saját dolgát bármely elemző, ha hírmagyarázatai során lehántja a trumpi diskurzusról a (logikai bukfencekkel tarkított) retorikai ballasztot, és igyekszik a vázra, a kommunikációban fellelhető visszatérő motívumokra, illetve azok időbeni alakulására koncentrálni. Vannak olvasatok, miszerint eleve így „kavar” az elnök, mintegy káoszos kavalkád érzetét keltve, s ezzel zavarja meg riválisait (meg olykor legszorosabb partnereit, ha egyáltalán van ilyen kategória). Ezzel mintegy permanens lépéselőnyt biztosít magának – vélik e megközelítés hívei. Meglátásom szerint részben lehet igaz (és hatékony) ez az értelmezés, mert bevallom: nem látom, pusztán érzékelem a határt a szereplő ugyancsak sajátos habitusa és a tudatos kommunikációs stratégia között.

Trump (és csapata) gyakran mond erőseket, majd – hangulattól és helyzettől függően – licitál rá, vagy nullázza le kijelentéseit; ha ez az úgynevezett tranzakcióalapú politizálás egyik kelléke, ez nem jelenti egyben azt is, hogy mindig működik. Példa rá a JD Vance–Zelenszkij-tárgyalás kulisszáiban lezajlott „mérkőzés”. Az alelnök azzal a részfeladattal érkezett Münchenbe, hogy aláírassa Ukrajna elnökével a ritka földfémekre vonatkozó egyezményt. A találkozót az utolsó pillanatban mondta le Vance delegációja hivatalos indoklás nélkül, majd a megbeszélésre aznap mégis sor került. Zelenszkij, aki hajlott az egyezségre, végül nem szignózta a dokumentumot, mert úgy vélte, előnytelen országa számára, ezért inkább egy szándéknyilatkozatot látott volna megfelelőnek a szigorú feltételeket diktáló szerződés helyett. Vance „tangója” pontosan az ukrán félre helyezett presszióként értelmezhető. Ezt követte a Zelenszkijre zúduló verbális fehér házi offenzíva, ami lehet, hogy része az ukrán politikus további puhításának… Tény, hogy a hiperaktív amerikai szerepvállalás célja a nemzetközi napirend meghatározása, a kezdeményezés tartós birtoklása. Ám erő és következetesség helyett inkább görcsös igyekezet, randomszerű csápolás uralja a nem tudni, merre-meddig táguló (és egyszerre túl sok feszített) mozgásteret.

Rijad után megriadt Európánk épp artikulálni próbálja felháborodását, miközben a szaudi fővárosban szakaszgyőzelmet regisztráló Lavrov újra bizonyította: a diplomáciában számít a több mint két évtizedes tapasztalat. Két ígéretféle árán időt nyert – ami az orosz hadigépezetnek módot ad a terepen való továbbnyomulásra és kivezetni Moszkvát a nemzetközi karanténból.

A poénok netovábbja Trump kapitális kritikája a háborúért felelős Ukrajnáról, amelyet szerinte egy diktátorrá vált tehetségtelen színészecske vezet, aki annak idején sikeresen verte át a jó öreg Biden apót!… Ehhez az „okfejtéshez” legbölcsebb, ha nem illeszkedik kommentár, így natúrban érdemes ízlelgetni, saját szószban, már amennyit ereszt.