Harmincöt évvel ezelőtt, január első napjaiban a Sepsiszentgyörgyön tevékenykedő Tudományelméleti Műhely tagjai javaslatot tettek arra, hogy a Háromszék napilap keretében induljon egy Párbeszéd című rovat. Ebben tervezték elmondani azt, hogy az erdélyi magyarság által megfogalmazott – rendszerváltás utáni – célok miként csapódhatnak le a román többségben és miért kell a „politikai aktivizmusnak” – amelybe nagyon helyesen belekezdett a magyarság – empatikusan viszonyulnia a románokhoz. Értsd: érthetővé tenni a célokat, amelyek a rendszerváltás ellenére is, lappangó feszültséget szülnek. Mert bár a Román Kommunista Párt kezdetben mindent megtett annak érdekében, hogy mesterségesen fenntartsa a jó viszonyt, a diktatúra bukása után a magyarellenesség végérvényesen kiszabadult a palackból.

Február első napjaiban a marosvásárhelyi postáról uszító táviratszöveg járta be telexen a nagyobb románlakta városokat. A maszol.ro lapelődje, a Romániai Magyar Szó címoldalon címoldalon számolt be arról, hogy abban az ismeretlen feladók a helyi magyar lakosság állítólagos románellenes cselekedeteiről tudósítanak. Ekkor már beizzították a Vatra Româneascăt, amelytől Ion Iliescu 4 millió szavazatra számíthatott, míg a romániai magyarságtól ennek alig egynegyedére. Folyt a népbutítás: ismeretlenek, egy „alkotmánytervezetet” terjesztettek, amely a „kizárólagosan állami nyelven történő érintkezés” mellett kardoskodik. „Nagyon sok olyan jóérzésű román áll mellettünk, mint azok a bráilaiak, akik felháborodtak a marosvásárhelyi postások szégyenteljes telexén, és figyelmeztettek, nézzünk utána, kik akarnak ártani az új, demokratikus Románia megteremtésén fáradozó erőknek” – bizakodik a Romániai Magyar Szóban Kincses Előd. A marosvásárhelyi RMDSZ akkori vezetői figyelmeztető levelet írtak, sem a megye, sem a város elöljárói, sem a Nyugat nem akarta meghallani a hangjukat.

A román–magyar viszonyt alapjaiban meghatározó etnikai összecsapásoknak, a később fekete márciusként ismertté vált eseménysornak tehát egyértelmű előjelei voltak. Azon a tényen, hogy a pogrom nemcsak Marosvásárhelyt, hanem a teljes erdélyi magyar közösséget sebzetté tette, nem változtathatunk. A múltfeldolgozás azonban abban is segít, hogy a jövő más legyen. Bár két generáció van, amelyik nem emlékezhet arra, hogy mi történt 1990 márciusában Marosvásárhelyen, de az akkori események az ő mindennapjaikra is kihatnak. A gyanakvás, a félelem, a gyűlölet és a harag az ő életükben mindennapos, egyéni szinten béke van ugyan, de a felszín alatt, országos szinten ott lappang a feszültség. Mert a megosztottság nem csupán politikai kérdés – ez egy mélyebb, érzelmi és kulturális réteg, amely a mindennapi életben is jelen van. A nyers uszításra mindig van táptalaj, az elemi ösztönök, a naftalinszagú vadimi/funari/simioni-reflexek most is működnek.

A 90-es évek nyílt konfrontációját felváltotta egy kifinomultabb, intézményi és diskurzusbeli szinten zajló küzdelem. A politikai elit időről időre újrahasznosítja a kisebbségi kérdést, saját céljai érdekében mozgósítva a nemzeti érzelmeket. (Ennek legemlékezetesebb példája az elmúlt időszakból Klaus Iohannis, Erdély kiárusítására vonatkozó vádja. Erdély kiárusítására vonatkozó vádja.

Szeretném azt hinni, hogy azok a fiatalok, akik az EU-tagállama Romániában nőttek fel, nyitottabbak a párbeszédre, az együttműködésre és -élésre. Hogy számukra már nem nyerő az identitásféltés, a múlt sebei az ő fejükben már nem akadályozzák a közeledést. De látnunk kell, hogy míg akkor a telexen küldött uszítás jelentős szikra volt a feszültség kirobbanásához, ma a közösségi média, az orosz propagandagépezet által szállított álhírek biztosítanak táptalajt a manipulatív narratíváknak, támogatást a politikai tőkéhez. Az örökség ugyanaz, csak az eszközök és a stratégiák változtak. Egyértelműen látszik – és a választási kampány felpörgetésével még jobban fog –, hogy a George Simion és az AUR retorikája által fűtött populizmus, a szélsőjobboldali diskurzusok felerősödése azt a régi reflexet erősítik, hogy a nemzeti összetartozás megteremtésének a legbiztosabb módja egy másik közösség kirekesztése.

Az utcai pogromok korszaka (talán) lezárult, a verbális uszítás és az intézményi hátrányos megkülönböztetés más formákban tovább él. Ezért lenne fontos a Tudományelméleti Műhely által javasolt párbeszéd elindítása – amely nem a sérelmeket rögzíti, nem mondja el újra meg újra, hogy mi történt három és fél évtizeddel ezelőtt, hanem stratégiát kínál a nem is olyan latens társadalmi feszültségek enyhítésére.

A párbeszédért felelősséget kell vállalni, ellenkező esetben továbbra is győznek a gyűlöletkeltéssel politizálók.