Újabb négy év elszelelt – itt és most nem az a fontos, hogy kinek mire telt – kezdődnek a fogadkozások, hogy „csinálunk nagy társadalmi ügyeket”, mert „azért érdemes politikusnak lenni, hogy csináljunk egy másik világot”, nem pedig azért hogy „egymással faszakodjunk”. Az egész országban elkeződött már jó ideje a helyezkedés. Fényezik magukat és egymást, manővereznek, ilyen a politika. Aki bírja, csinálja, aki kevésbé, az nézi, aki meg egyáltalán nem, az négyévente szavaz. Nem pofázik bele semmibe, mert stresszmentesen akar élni, csak ennyit kér. Úgy is mondják ezt, hogy elkerüli a kockázatot. Most azonban még csak a menü összeállítása zajlik. Nem veszekszünk, építkezünk – halljuk mindenhonnan. Ahol picit kibújik a szög a zsákból, oda gyorsan dobnak valamit, nem kell a cirkusz, nincs itt semmi látnivaló.

Pedig van. Kezdve azzal, hogy kinek mekkora szava van abban, hogy ki kerül polcra. Hogyan és miért váltak királycsinálóvá a polgármesterek, a szürke eminenciások. És milyen károkat okoz az, hogy a törvényhozó nem törvényt hoz, hanem „projektes doszárt” visz, kijárófiúként. Nem kell a román pártokra mutogatni, mi sem vagyunk kivételek. Szeretjük takitikázásnak nevezni ezt – ha olyan ember indul, akit szívlel a polgármester, jobb kedvvel mozgósít, a saját érdekében is – de nem ettől lesz a döntés mögött tartalom. A tisztelt ház honlapján adatolható, hogy magyar képviselők 4 év alatt kétszer-négyszer szólaltak fel (ebből egyik az eskütétel), saját törvénykezdeményezésük pedig nincs, csupán másokhoz csatlakoztak. Ők a túlélők, hadd ne sértsünk meg senkit a bábuzással, akik beérik azzal, hogy a mások által megírt kottából játsszák a Muppet Show-t. Lehet erre azt mondani, hogy a közéleti-politikai szerepet vagy ha úgy tetszik, „népszolgálatot” el kell kezdeni valahol. De kívánatosabb lenne, ha a kiválasztási mechanizmus alapvetésévé tennék, hogy a végeredmény okosabb vagy ha úgy tetszik, alkalamasabb kell legyen az átlagnál. És azok, akik listára kerülnek, világlátott, nyelveket beszélő emberek, akik kiválóságukkal tűnnek ki a mezőnyből. Ők a kisebbség elitje. Erről már csak egymás között beszélünk, néha, kezdjük megszokni a röfögéseket, és elhinni azt, hogy az utánpótlás-probléma megoldhatatlan feladványnak bizonyul.

Most egyébként is nagyobb vita van a körül, hogy mi kerüljön a törpepártok kinyújtott kezébe. Ők befutó helyet akarnak – mert megígérték –, de többen felteszik a kérdést, hogy megérdemlik-e. A politikában az erőt a támogatottságban mérik – június 9-én azt láttuk, hogy a „a szövetségen kívüliek” továbbra is csak egy homokozóban játszanak. Ezt azok a polgármesterek látják a legjobban, akik Székelyföldön – egyedüli indulóként – túlnyerték magukat, az önkormányzat is száz százalékban az övék, így nem látják az összefogás értelmét olyan képviselőkért, akik nem nekik dolgoznak. Nyilván a „nemzeti ügyeken” való munkálkodásnak sem volt nagy látszata, dehát vastagok és magasak azok a falak, amelyeket le kell dönteni. Ebben nyilván nagy teljesítmény 8 felszólalás közül 6-ban elmondani magyarul is a parlamentben, hogy: „Autonómiát Székelyföldnek! Szabadságot a székely népnek!” Jól tudjuk, az ellenszél is orkán erejű, jól mutatja ezt, hogy négy évvel ezelőtt a mélyállam gonoszai pornográf tartalmat osztottak meg Kulcsár-Terza József nevében a képviselőház emberjogi bizottságának zárt WhatsApp-csoportjában. Ezzel szemben Zakariás Zoltán nem a populista, hanem a hellyel-közzel szakpolitikai irányt választja, ebben legalább nincs magára maradva. Ahogy abban sem, hogy szürkeségében legalább van, akivel belesimuljon a tájba.

Ma az RMDSZ-jelöltlistát véglegesítő Szövetségi Állandó Tanácsi döntéssel az ügy ráfordul az utolsó kanyarra, arról azonban még informálisan sem volt szó, hogy mi legyen azzal a Markó Attilával, aki tavaly májusban nyilvánosan kérte a rehabilitálását és kijelentette, „szívesen állok csatarendbe”. A visszatérni kívánó politikus többször mondta az elmúlt hetekben, hogy ígéretet kapott arra, hogy parlamenti képviselő lesz. Vele szemben az erdélyi magyarságnak van egy nyilvánvaló morális kötelessége, úgy vélem azonban, hogy bár bő másfél éve feladat, sem az RMDSZ, sem az egyházak nem tudtak mit kezdeni ezzel. Előbbi (pontosabban Háromszék) a legkézenfekvőbbet, a szórványnak járó helyet ajánlja – így nem kell átvinni ezt a jelölést a polgármestereken, akiknek a projektcentrikus erkölcsi iránytűje, az orbánviktori köszönőlevél  dacára, lehet mást mutatna. A szórványban élőknek meg egyébként sincs nagy szava ebben a történetben – aki megszólalhatna nem akar fejfájást, meg egyébként sem illik megkérdőjelezni székelyföldi döntést.

Ezzel azonban nem oldódik meg Markó Attila ügye, ahogy a szórványnak sem lesz jobb ettől – ő ugyanis, részben joggal, vérbosszút akar, vendettája azonban csak számára lehet elégtétel. A bosszúra való fókuszálás, akkor is, ha csak az „elpusztíthatatlanság” bizonyításáról szól, elvonja a figyelmet a lényeges kérdésekről. Örülnünk kell annak, hogy Markó Attila – akivel a rendszer példát statuálva bemutatta, hogy bárki félreállítható, megfélemlíthető, és miért ne, feláldozható – a közösségért kíván dolgozni. De miért kap csak részmegoldást az ő ügye? Miért csak négy évig, 60 éves koráig? Vagy azt kell kiérteni ebből, hogy a szórvány megörökli a morális kötelességet a nyugdíjazásáig, ez a szórvány jövője? Illetve a másik oldalról nézve: az őt 15 évre „kicsináló” mélyállam nem ismeri el a „vereséget”, így minden bizonnyal újabb frontfelület az RMDSZ számára egy ilyen exponált szerepben.

Az erdélyi magyarságnak rehabilitálnia kell azokat, akik járulékos veszteségek voltak egy sikeres, a magyar közösség elleni megfélemlítési kísérletben – Nagy Zsolt, Horváth Anna vagy a Mikó-ügy másik volt vádlottja, Marosán Tamás stb., de közben rendkívül óvatosnak kell lennünk, hogy nehogy kisodródjunk.

(Nyitókép: rmdsz.ro)