Nem a történelem ismétli önmagát, hanem az emberi hülyeség, az olcsó nacionalizmus, a nemzetféltésbe bújtatott bunkóság, ami alapvetően nekik szégyen, nekünk csak kellemetlen. Majdhogynem napra pontosan négy évvel az úzvölgyi temetőfoglalás és emlékműszentelés után helyeztek el a sírkertben 150 fakeresztet a Nemzet Útja (Calea Neamului) szervezet soviniszta hívei, miután a bíróság a betonkeresztek eltávolítását rendelte el. A nackó mestertervben nincs újdonság: a történelmi tényeket figyelmen kívül hagyó, a tudományos érvelést mellőző, érzelmekre apelláló nemzeti mítoszgyártás kiválóan alkalmas az elhúzódó román-magyar konfliktus gerjesztésére, a maratoni választási évhez közeledve különösen. Bár a Hősök Emléke Országos Hivatal még 2019 júliusában közölte, hogy az úzvölgyi katonatemetőben három ismert és három ismeretlen román katona nyugszik, a 130 ismert román katona földi maradványait a két világháború között Comănești katonatemetőjében helyezték örök nyugalomra, a román nacionalisták táborának világnézetén azonban ez nem változtat. Az ő fejükben a tények az érzelmekkel keverednek, a múltból pedig csak annyit fognak fel, amennyi az ő igazuk bizonyításához szükséges.

A szombati keresztállítás, csakúgy mint a négy évvel ezelőtti, a hatóságok néma cinkosságával, asszisztálásával történt. A nemzetállam áldását adta erre. És ugyanakkor kinyilvánította azt is, hogy a bíróság által szolgáltatott igazság (a betonkeresztek eltávolítására felszólító határozat) csak opcionális, a pillanatnyi politikai érdek bármikor felülírhatja azt. Nyilván, nincs új ebben sem, hisz olyan országban élünk, amelyben nem beszélhetünk jogállamiságról, csak az egységes oszthatatlan nemzetállam létének elviselhetetlenségéről.

A történelemmel való játék a két közösség jövőjét kockáztatja, amelynek ebben az országban muszáj közösen – egymást segítve és nem egymás ellen – munkálkodnia, a közös jövőért. Ehhez azonban a román–magyar interetnikus párbeszéd újrakezdésére, a „kisebbségek veszélyforrást jelentenek a nemzetállam testében” mentalitás leépítésére volna szükség. Ez az a „minima moralia”, amelynek lehetőségét bár számtalanszor elszalasztotta az államfőtől, miniszterelnöktől és pártelnököktől kezdve mindenki, az ország tartós belső békéjéért, azonban a szavazatvesztés terhe mellett is be kellene vállalni. A nacionalista uszítás ugyanis – bár sikerrel konvertálható szavazatokká, tehát rövidtávon használ az elitnek – gátja a múlttal való objektív szembenézésnek, tovább mélyíti a két nemzet egymással szembeni ellenérzéseit, rossz fényben tünteti fel az országot (nem beszélve a gondolkodó állampolgárok közérzetéről).

Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a fakeresztek felállítása minden bizonnyal központi szerepet kap majd a hamarosan sorra kerülő Tusványoson is. Az erdélyi magyarokat védelmező, a Kárpát-medencében szétszórt nemzetrészeket összefogó képében tetszelgő Magyarország politikusai nem hagyják válasz nélkül azt. Részünkről is meglesz tehát a kiprovokált (!) nemzetféltés, ami jogosnak is tekinthető, de fontos szem előtt tartani, hogy a nyilatkozatháború vesztesei mi, erdélyi magyarok leszünk. Tapasztalatból tudjuk, hogy az etnikai feszültségek, a nézeteltérések akkor voltak valóban rendezhetőek, amikor az RMDSZ kormányzati szereplőként aktívan részt vállalt a román politikában. Ez a státusa segített a magyar–román internetnikus, illetve a Románia és Magyarország közötti sérelmek a rendezésében is. Ekkor sikerült meggyőzni a központi hatalmakat, hogy senkinek nem érdeke a román–magyar feszültség keltése és fenntartása. Ez volt a kulcsa az aradi Szabadság-szobor kiszabadításának, vagy a trikolórmániás egykori kolozsvári polgármester „megzabolázásának”. És ez lehet a járható út, az úzvölgyi katonatemető vagy a marosvásárhelyi katolikus iskola kérdésének rendezése során is. Végső soron a román–magyar viszony tartós rendezése is csak úgy érhető el, ha sérelmeinket feldolgozva megértjük, egymás partnereiként és nem ellenségeiként kell ebben az országban élnünk.

Az erdélyi magyarság folyamatos harca a szimbolikus terekért, amelyeket a román fél ellenakciói kísérnek, feszültséget szülnek. Ez a jelenünk valósága. Ám nem kötelező, hogy ez legyen a jövő – a nackó, soviniszta, szeparatista demagógia zsákutca. Képzett, tanult társadalomra van szükség ahhoz, ahogy túllépjünk ezeken a feszültséggócokon. A művelt társadalom azonban „veszélyes”, nehezen irányítható. Ám ez már egy másik történet.

(Nyitókép: Beliczay László)