Természetes vágyként él bennünk a bűnös megbüntetése, ösztönösen szomjazunk az igazságra, a kíméletlen elszámoltatás iránt érzett vonzódás pedig még erősebb, amikor ismert politikusról van szó. Lám-lám, a mi bőrünkön élősködőket is utoléri végre a balsors – kacsintunk össze. A részletekkel nem bíbelődünk, értjük mi a csíziót szalagcímekből, félszavakból is.

Nyolc évvel ezelőtt, 2015. január 27-én börtönbe küldték Nagy Zsolt volt távközlési és informatikai minisztert. Akkor volt egy kis felszisszenés, de kevesen voltak igazán kíváncsiak arra, hogy mit takar a hazaárulás, a nemzetközi bűnözőcsoport morális támogatásának vádja. 2006 novemberében kezdődött Nagy Zsolt kálváriája, a hazaárulásos történetben a főügyészség decemberben kérte az államelnöki bizottságot, hogy engedélyezze a bűnvádi eljárás elindítását, amely 2007. március vége felé kapott zöld utat, miután az RMDSZ nem ment bele az EP-választások felfüggesztésébe, illetve az előrehozott választásokba. Traian Băsescu június 11-én felfüggesztette tisztségéből Nagy Zsoltot. A két dátum között a hazaárulással vádolt miniszter a Legfelsőbb Védelmi Tanács ülésén vesz részt – egy NATO-bázis telepítéséről mond véleményt. Hogy ezt egy, az állam számára „veszélyes” magyar embernek miért engedik meg, a hajóskapitány titka marad. Hosszas huzavona után – amelyet főként a román nyelvű sajtó dokumentált – Nagy Zsolt két évet, nyolc hónapot és nyolc napot börtönben töltött. Az ártatlanságáról meggyőzni senkit nem kívánok, egyébként is mindegy, mert Romániában nincs utólagos jogorvoslati lehetőség.

Az ügy mögötti folyamatokra azonban ennyi év után is fontos figyelni, mert megdöbbentő képet festenek a hazai igazságszolgáltatásról, a titkosszolgálatok hatalmáról, a közéleti szerepet vállalók kiszolgáltatottságáról. Illetve arról, hogy hogyan indult be az az eseménysor, amelynek ki nem mondott küldetése volt a tisztogatás a magyar politikum soraiban is. Traian Băsescu államfői mandátuma volt az az időszak, amikor futószalagon készültek az olyan dossziék, amelyekkel a kellő időben bárki (például Markó Attila, Borboly Csaba, Antal Árpád, Horváth Anna) félreállítható, megfélemlíthető, és miért ne, feláldozható volt.

Nem a bűnözés elleni harccal volt és van probléma, hanem a módszerekkel, az eszközhasználattal, amely a megfélemlítés és leszámolás irányába tolta el az igazságtételt. És ezen nem segít az sem, hogy elérték, a társadalom jelentős része ne tudja más fénytörésben szemlélni a bilincskattanást, mint az ő érdekében történő igazságtételként. Nem az érdekelte és érdekli a mai napig sem, hogy az ügyészség és a titkosszolgálatok jogállami keretek között tevékenykedjenek. Az ország pedig annak ellenére marad a nyugalmi állapotában, hogy a kiemelt titkosszolgálati gondoskodás – amellyel szembesültünk – gyakorlatilag a SRI és a nyomozóhatóság összefonódásának a bizonyítéka, miközben a szimbiózis a rendszer önjáróságának a látszatát keltette. És bár az orwelli történetet idéző titkosszolgálati ténykedés önmagában ijesztő, a közvélemény nem várta el az ügyészi túlkapások szankcionálását, így értelemszerűen nem jelentett prioritást a politikum számára sem. Érinthetetlen és elszámoltathatatlan szervekről beszélünk, amelyek ténykedése nem védi, hanem torzítja a demokráciát.

Nagy Zsolt járulékos veszteség volt abban a közösségi megfélemlítési kísérletben, amelyről nem jelenthető ki, hogy sikertelen volt. 2019-ben Răzvan Doseanu nagyváradi ügyvéd mutatott be egy hangfelvételt, amelynek tanúsága szerint a bihari DNA tucatnyi bírát zsarolt, egyeseket fabrikált bizonyítékokkal, és abból indultak ki az ügyészek, hogy ha vádat emelnek valaki ellen, majd másnak is inába száll a bátorsága…

Nagy Zsolt nyolc évvel ezelőtti börtönbe küldése világos jele volt annak, hogy aki nem alkalmazkodik, annak meggyűlik a baja. 2006 és 2015 között többször elhangzott, hogy „tulajdonképpen nem is ő volt az igazi célpont, hanem az RMDSZ”, ennyi év távlatából azonban bicegni látszik ez az olvasat. Úgy „ütötték ki” az egykori minisztert a politika első vonalából, hogy közben világos jelzést kapott a magyar közösség: a bűnösök közöttetek járnak (tudjuk, a tények keveseket érdekelnek), azok pedig, akik közéleti szerepvállalásra adják a fejüket, jó előre készítsék elő a bőröndöt és néha barátkozzanak a börtönkoszttal. Ilyen szempontból inkább a magyar közösség meggyengítése az, amely cél volt.

Legyinthetünk, mondhatjuk azt, hogy bírósági döntést nem kommentálunk – ennyi év távlatából pedig mindegy is. És ha azt nézzük, hogy a volt miniszter jól menő cég vezérigazgatójaként ténykedik, még sajnálnunk sem kell. Ő újra tudta kezdeni.

De mindenkinek van ereje ehhez? Minden közéleti szereplőnek van ereje ahhoz, hogy felemelt fejjel fogadjon el egy döntést, amelyet olyan bíró mondott ki, akit zsarolnak? Elfogadja, hogy a bizonyítékokat titkosszolgálati boszorkánykonyhában, megrendelésre koholták? Vállalják azt a vezetőink, hogy bármikor járulékos veszteségei legyenek a közéleti szerepvállalásnak, miközben tudják, hogy „száll egy pofon a szélben, és előre látható, hogy a történet végén mi lesz majd a csattanó”? Mert a titkosszolgálatok és az igazságszolgáltatás összeboronálására irányuló erőfeszítés napjainkban is aktuális.

(Fotó: Balázsi-Pál Előd)